Szürke, esős délután volt, amikor belépett az üzletbe. A karjában újszülöttet tartott, olyan óvatosan szorította magához, mintha attól félne, hogy a világ darabokra hullik, ha csak egy pillanatra is lazít a szorításán. Az ajtó mellett maradt, nem mert beljebb lépni, a tekintete idegesen járkált végig a polcokon, mintha attól tartott volna, hogy azonnal elküldöm.
„Sajnálom” suttogta rekedt hangon. „Szoptatom a babámat. Két napja nem ettem. Kérem… csak valami kicsire lenne szükségem.”
Nem faggattam, nem kértem bizonyítékot, nem akartam magyarázatot. Odamentem a polcokhoz, egy táskába tettem négy vekni kenyeret és egy doboz tejet, majd a kezébe adtam.
Akkor sírta el magát.
Nem hangosan, inkább mély, rázkódó zokogással, amit próbált visszafojtani, hogy ne ébressze fel a babát. Hála, kimerültség, szégyen, megkönnyebbülés, minden egyszerre tört elő belőle.
Mielőtt elment volna, olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam. Beletúrt a babát takaró plédbe, és elővett egy apró játékot. Egy puha, kicsit megkopott babajáték volt, a varrásánál itt-ott kibomlott. A tenyerembe nyomta, mintha ez fontosabb lenne, mint az élelmiszer, amit kapott.
„Ne kérdezz semmit” mondta gyorsan, amikor értetlenül néztem rá. „Egyszer még meg fog menteni.”
Elment, én pedig soha többé nem láttam.
A játék végül egy dobozba került a pincében, eltemetve régi papírok és emlékek alá. Évek teltek el. Az élet ment tovább, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy megy tovább, egészen addig, amíg hirtelen meg nem állt.
Az üzlettársam kiürítette a számláinkat, majd nyomtalanul eltűnt. Adósságok maradtak rám, düh és keserűség. Ugyanebben az időszakban tudtam meg, hogy terhes vagyok. Egyedül. Pénz nélkül. Halálra rémülve. Egy csapásra egyedülálló, leendő anya lettem, akinek csak számlakupaca és egy egyre növekvő pánikérzése van.
Egy este, amikor már mindenbe kapaszkodtam, és bármit eladtam volna, csak hogy legyen egy kis pénzem, lementem a pincébe kutatni. A dobozokat szedtem szét, amikor a kis játék kiesett az egyikből, a varrása megpattant, és kicsit szétnyílt.
Belül egy apró papírdarab lapult.
Egy telefonszám.
És négy szó: „Hívd, ha szükséged van.”
Reszketett a kezem, amikor tárcsáztam.
Az első csörgés után felvette, mintha évek óta erre a hívásra várt volna. „Örülök, hogy végre hívtál” mondta halkan. „Most tudom visszaadni, amivel tartozom.”
Nem sokkal később találkoztunk. Ő volt az, az a nő a csecsemővel, akinek évekkel korábban enni adtam. De teljesen másnak tűnt. Nyugodt volt, kiegyensúlyozott, határozott. Semmi nem emlékeztetett arra a kétségbeesett tekintetre, amit annyira jól felidéztem. Úgy nézett ki, mint aki átment a poklon, mindent elveszített, majd lassan újra felépítette az életét.
Segített nekem. Nem kérdezősködött, nem ítélkezett. Csendben állt mellém, pénzzel is támogatott, de ez csak egy része volt annak, amit kaptam tőle. Elkísért az orvosi vizsgálatokra, ott ült mellettem, amikor rám tört a félelem, és fogta a kezem a szülés alatt. Amikor megszületett a babám, nap mint nap meglátogatott, és ő lett az egyetlen biztos pont abban a kaotikus, törékeny időszakban.
Aztán, amikor már kezdett helyreállni az életem, amikor a gyerekem és én is biztonságban voltunk, egyszerűen eltűnt.
Nem búcsúzott el. Nem magyarázott semmit. A száma nem volt elérhető többé.
Csak a jósága emléke maradt utánunk, és egy név, amit egyszer régen elárult nekem: Jade.
Megjegyzés: Ez a történet fikció, valódi események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen hasonlóság a valósággal a véletlen műve. A szerző és a kiadó nem vállal felelősséget az értelmezésért vagy a történetre való támaszkodásért. Az illusztrációk csak szemléltetésre szolgálnak.
