Azt hittem, nyugodt vonatút vár rám anyukám születésnapi vacsorájáig. A mellettem ülő idegennek azonban más tervei voltak. Úgy helyezkedett el, mintha az én kényelmem egyáltalán nem számítana, és még nevetett is, amikor megkértem, hogy hagyja abba. Már azon gondolkodtam, hogy inkább felállok, amikor észrevettem valamit a viselkedésében, ami eszembe juttatott egy megoldást.
– Tényleg fel akar jelenteni? – kérdezte a férfi a kalauztól. – Pedig már bocsánatot is kértem.
A kalauz mellettünk állt, kezében az űrlappal.
– Igen – feleltem. – Azt is írja bele, mi történt azután, hogy először figyelmeztette.
A férfi felém fordult.
– Ugyan már, hölgyem! Már bocsánatot kértem!
Egy órával korábban még arra sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a nevemet. Most úgy tett, mintha régi ismerősök lennénk.
A kalauz elővette a jegyét, a férfi pedig hirtelen elhallgatott.
– Várjon! Ezt nem írhatja le!
Ránéztem arra az emberre, aki az egész délutánomat megkeserítette. Most végre ő érezte magát kellemetlenül, én pedig nem siettem a segítségére.
Gabinak hívnak, 28 éves vagyok, és anyukám születésnapi vacsorájára utaztam.
Négyórás útra foglaltam ablak melletti helyet. Arra számítottam, hogy csendben pihenhetek, mielőtt segítek anyának előkészülni az ünneplésre.
A tervem húsz percig tartott.
Elromlott a légkondicionáló, és a kocsi hamarosan olyan forró lett, mint egy kemence. Az utasok vizet ittak, legyezték magukat, és a hőség miatt panaszkodtak. Minden ülőhely foglalt volt.
A mellettem ülő férfi hangosan felsóhajtott.
– Ezt nem hiszem el.
Odapillantottam. A negyvenes évei körül járhatott, előtte pedig egy nagy utazótáska szorult a lába közé. A kalauz korábban ellenőrizte a jegyét, és hallottam, hogy Lucasnak szólítja.
– Borzasztó ez a meleg – mondtam.
Lucas kigombolta az ingét.
– Ezt már nem bírom tovább!
Azt hittem, csak a gallérját lazítja meg. Ehelyett levette az egész inget, begyömöszölte a táskájába, majd félmeztelenül visszaült.
Inkább az ablak felé fordultam. Nem mindennapi módja volt a hőség elviselésének, de nem akartam bámulni.
Aztán a verejtékes karja az enyémhez ért. Közelebb húzódtam az ablakhoz. Néhány perc múlva már a csupasz oldala nyomódott hozzám.
– Kérem, tartson egy kis távolságot – szóltam.
Lucas alig pillantott rám. Amikor újra nekem dőlt, ismét rászóltam, ő pedig csak nevetett.
– Harminckét fok van. Azt akarja, hogy megsüljek az ingemben?
– Nem érdekel, mit visel. Csak ne nyomódjon hozzám.
Végignézett a köztem és az ablak között maradt keskeny résen.
– Akkor húzódjon arrébb.
– Nem tudok tovább menni.
Lucas vállat vont. Egy perc múlva ismét nekem dőlt. Ezúttal már egyértelmű volt, hogy nem véletlenül történik.
Recepciósként dolgozom egy forgalmas helyen. Telefonokat veszek fel, időpontokat egyeztetek, és naponta találkozom olyan emberekkel, akik azt hiszik, hogy a kiabálástól gyorsabban halad a sor.
Általában jól kezelem a nehéz helyzeteket. Sajnos azt is könnyen megszoktam, hogy akkor is bocsánatot kérek, ha valaki más viselkedik udvariatlanul.
Anyukám évek óta próbál leszoktatni erről.
– Gabi, attól még lehetsz kedves, hogy nem hagyod, hogy átgázoljanak rajtad – mondta az előző hétvégén.
– Anya, mindennap nehéz emberekkel dolgozom.
– Akkor ne kérj tőlük bocsánatot azért, mert rossz napjuk van.
Akkor nevettem rajta. Most viszont azt kívántam, bárcsak Lucas helyett ő ülne mellettem.
– Megkérhetem, hogy húzza el a karját? – kérdeztem.
Lucas ingerülten nézett rám.
– Hová tegyem?
– A saját oldalára, a karfán túl.
– Ezek az ülések nagyon kicsik, hölgyem.
– Akkor mindketten kellemetlenül utazunk.
Lucas felemelte a hangját.
– Úgy látszik, valaki első osztályú kiszolgálást vár!
A folyosó túloldalán ülő férfi felnevetett, többen pedig felénk fordultak. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom. Utáltam, ha mindenki engem néz egy vita közben.
Lucas ezt észrevette.
– Nyugodjon meg, csak kényelmesen próbálok elhelyezkedni.
– Én is.
– Akkor ne nehezítsen meg mindent.
Majdnem bocsánatot kértem. Már a nyelvemen volt a szó, de időben észbe kaptam. A kocsi vége felé néztem: éppen közeledett a kalauz. Felemeltem a kezem.
– Elnézést!
A kalauz megállt. Curtis állt a névtábláján.
– Segíthetek, asszonyom?
– Van esetleg szabad ülőhely valahol?
Curtis körülnézett.
– Sajnálom, minden hely foglalt.
Lucas közbevágott.
– Az zavarja, hogy meleg van.
– Nem – mondtam. – Az zavar, hogy többször kértem, ne nyomódjon hozzám, ő pedig továbbra is ezt teszi.
Curtis Lucas felé fordult.
– Uram, kérem, tartsa tiszteletben a személyes terét.
Lucas kihúzta magát.
– Ezt most fel is írja valahová?
– Csak akkor, ha újabb probléma történik – felelte Curtis.
– Persze, semmi gond – vágta rá Lucas. – Nem tudtam, hogy ennyire zavarja.
– Már többször is szóltam – mondtam.
Curtis bólintott.
– Ha újra megtörténik, szóljon nekem.
– Köszönöm.
Amikor a kalauz továbbment, Lucas megvárta, míg eltűnik a kocsi végében.
– Most már elégedett?
– Akkor leszek, ha a saját oldalán marad.
Lucas megforgatta a szemét.
Közel tíz percig viselkedett. Aztán a táskája az én lábam felé csúszott.
– Lucas, kérem, tartsa a táskáját a saját oldalán.
Arrébb húzta, de nem sokkal később a csupasz felsőteste ismét hozzám ért.
– Hallotta, mit mondott Curtis – szóltam rá.
Lucas elmosolyodott.
– Most már minden mozdulatom miatt panaszkodni fog?
Majdnem vitába szálltam vele, aztán eszembe jutott, milyen gyorsan abbahagyta, amikor Curtis figyelte. Amint a kalauz továbbment, újrakezdte. Tudta, mit csinál.
Végignéztem a folyosón. Még több mint két óra volt hátra. Felállhattam volna, és az ajtók mellett várakozhattam volna, de miért mondjak le a kifizetett helyemről azért, mert Lucas nem hajlandó tiszteletben tartani a kérésemet?
– Láttam, mit csinált, kedvesem – súgta a folyosó túloldaláról egy középkorú nő.
Felé fordultam.
– Tényleg?
Bólintott.
– A kalauz távozása után megint neked dőlt.
– Akkor miért nem szólt semmit?
Élesebben kérdeztem, mint szerettem volna. A nő zavartan nézett rám.
– Nem akartam, hogy velem is veszekedjen.
Megértettem. Én is tudtam, milyen érzés tartani a konfliktustól. Halkabban folytattam:
– Elmondaná Curtisnek, mit látott, ha megkérem?
– Szerinted segítene?
– Curtis már figyelmeztette. Te is láttad, hogy utána folytatta.
A nő Lucasra pillantott, majd bólintott.
– Rendben.
Megköszöntem. Nem akartam újabb vitát kezdeni. Ezúttal hagytam, hogy a tények beszéljenek helyettem.
Elővettem a telefonomat. Anya üzenetet küldött:
„Hagyj helyet a vacsorának, Gabi, egy hadseregnek főztem!”
Elmosolyodtam.
„A desszertből is tegyél félre nekem!”
Ezután megnyitottam egy üres jegyzetet, és felírtam, körülbelül mikor mi történt, miket mondott Lucas, valamint azt is, hogyan figyelmeztette Curtis.
Azt is rögzítettem, hogy a figyelmeztetés után mi történt.
Lucas odapillantott.
– Mit csinál?
– Használom a telefonomat.
– Panaszt ír rólam, vagy csak ábrándozik?
Nem válaszoltam.
Lucas felnevetett.
– Komolyan? Ezzel csak az idejét vesztegeti.
Folytattam a jegyzetelést. Néhány perc múlva Lucas betette a fülhallgatóját, én pedig áthajoltam a folyosó túloldalára ülő nőhöz.
– Elmondaná Curtisnek pontosan, amit látott? Csak azt, semmi mást.
– Persze, kedvesem.
A mellette ülő férfi letette az újságját.
– Hallottam a korábbi megjegyzéseit is – mondta. – Azt viszont nem láttam, hogy neked dőlt.
– Semmi baj. Csak azt mondja el Curtisnek, amit hallott.
A férfi bólintott.
Délután először nem azon gondolkodtam, hogyan kerülhetnék el egy újabb összetűzést. Inkább azt terveztem, hogyan fogom kezelni.
Curtis tizenöt perccel később visszatért. Felemeltem a kezem.
– Curtis, megint segítségre lenne szükségem.
Lucas kivette az egyik fülhallgatóját.
– Jaj, ne már! Hagyja abba, hölgyem!
A kalauz megállt.
– Mi történt?
– Nem tartotta be a figyelmeztetését – feleltem.
Lucas felnevetett.
– Ez nevetséges.
Megmutattam Curtisnek a jegyzetemet.
– Azért írtam le, hogy pontosan el tudjam mondani, mi történt.
– Rendben, hallgatom – felelte.
Beszámoltam neki mindenről. Lucas folyton közbevágott.
– Nem így történt!
– Túloz!
– Alig van hely!
Curtis megkérte, hogy hagyjon végigmondani. Amikor befejeztem, Lucas összefonta a karját.
– Akkor most csak neki hisz?
A folyosó túloldalán ülő nő felé fordultam.
– Hölgyem, elmondaná Curtisnek, mit látott?
Idegesnek tűnt, és egy pillanatra azt hittem, meggondolta magát. Aztán letette a magazinját.
– Láttam, hogy a figyelmeztetés után ismét nekidőlt – mondta.
Lucas ránézett.
– Maga nem is figyelt!
– Itt ültem mellettük – felelte a nő.
A mellette ülő férfi is megszólalt.
– A korábbi viccelődését is hallottam. A nő egyáltalán nem találta mulatságosnak.
Lucas arca elvörösödött.
– Miért szól bele mindenki?
– Mert korábban gondoskodott róla, hogy mindenki hallja, amit mond – feleltem.
Ezúttal senki sem nevetett.
Curtis Lucas felé fordult.
– Uram, már figyelmeztettem, hogy tartsa tiszteletben az utasa személyes terét.
Lucas belenyúlt a táskájába.
– Jó, akkor tessék!
Elővette az ingét, és felvette.
– Így már jobb?
Curtis megrázta a fejét.
– Nem az a probléma, hogy mit visel.
Lucas őszintén meglepettnek látszott.
– Akkor mi a gond?
Nem hittem el, hogy még mindig ezt kérdezi.
– Az, hogy többször is nekem nyomódott, miután megkértem, hogy hagyja abba.
– Ez egy zsúfolt vonat!
– Igen, Lucas. Mindannyian ezen a zsúfolt vonaton ülünk.
Kinyitotta a száját, aztán inkább becsukta.
Curtis elkérte a jegyét.
– Minek?
– Szükségem van az adataira az esetjelentéshez.
Lucas mosolya eltűnt.
– Esetjelentés? Azt mondta, nem ír le semmit.
– Arra figyelmeztettem, hogy ne folytassa – felelte Curtis.
Lucas végignézett az őt figyelő utasokon.
– Nézze, félreértés történt. Sajnálom.
Felém fordult.
– Mondja meg neki, hogy nincs baj.
Megráztam a fejem.
– Nincs minden rendben.
Lejjebb vitte a hangját.
– Kérem, ne rontsa tovább a helyzetet.
Curtis az órájára pillantott.
– Tíz perc múlva megállunk. Néhány utas leszáll, utána át tudom helyezni valamelyiküket.
– Akkor őt ültesse át – mondta Lucas.
Felé fordultam.
– Miért nekem kellene átülnöm, amikor maga okozta a problémát?
Curtis Lucashoz fordult.
– Önnek kell átmennie egy másik helyre. Kérem, jöjjön velem a következő állomásig.
Lucas hitetlenkedve nézett rá.
– El kell hagynom a helyemet?
– Csak addig, amíg találunk egy másik ülőhelyet.
Lucas felkapta a táskáját, de nem indult el.
– Nem lehetne ezt jelentés nélkül elintézni?
Curtis elmagyarázta, hogy rögzítenie kell a történteket. Lucas rám nézett.
– Már bizonyította, amit akart.
– Nem. Csak azt kértem, hogy hagyja abba. Maga pedig úgy döntött, hogy ez nem számít.
Lucas megdörzsölte a homlokát.
– Ez rákerül valamilyen hivatalos nyilvántartásba?
Curtis óvatosan válaszolt:
– Az esetet dokumentálhatom, de azt nem tudom megmondani, lesz-e további következménye.
Lucas szeme elkerekedett.
– További következmény? Úgy állít be, mintha valami szörnyeteg lennék!
– Senki sem nevezte annak – mondtam.
– Akkor mondja meg neki, hogy nem akar panaszt tenni!
Curtisre néztem.
– Kérem, azt is írja bele, hogy az első figyelmeztetés után folytatta.
Lucas megragadta a jegyét.
– Kérem, ne! Ne tegye ezt velem!
Hangja végigvisszhangzott a kocsin. Mindenki odafordult, ő pedig fülig elvörösödött.
– Megaláz engem!
Egész délután engem hozott kellemetlen helyzetbe, most viszont ő nem bírta elviselni, hogy rá szegeződnek a tekintetek.
Curtis megkérte, hogy halkítsa le a hangját.
Lucas ismét felém fordult.
– Sajnálom. Nem kellett volna neked dőlnöm.
Végre kimondta, amit addig tagadott.
– Kérem, ejtse a panaszt.
Ránéztem.
– Korábban többször is szépen kértem. Maga kinevetett.
Lucas elfordította a tekintetét.
Curtis megkérdezte, szeretném-e, ha rögzítené a panaszt. Összeszorult a gyomrom. Egy részem csak azt akarta, hogy az egésznek legyen vége. Aztán eszembe jutott, ahogy az ablakhoz szorultam, miközben Lucas gúnyolódott rajtam.
– Igen – mondtam. – Kérem, vegye fel a jelentésbe.
Curtis bólintott. Lucas csendben állt, majd odavetette:
– Szépen is kérhetett volna.
Csak néztem rá. Többször kértem szépen. Minden alkalommal figyelmen kívül hagyott. Nem tartoztam neki újabb magyarázattal.
Lucas Curtis után indult a folyosón.
A következő állomáson két utas leszállt. Curtis néhány perc múlva visszatért.
– Találtam Lucasnak egy másik helyet a kocsi távolabbi részében. Ön nyugodtan maradhat itt.
– Köszönöm. Inkább maradnék.
– Most már jól érzi magát?
– Sokkal jobban, mint korábban.
Curtis elmosolyodott.
– Ha még valamire szüksége lenne, szóljon.
Visszadőltem az ablak melletti ülésre. A légkondicionáló továbbra sem működött, és a kocsiban még mindig forróság volt. Legalább már senki sem nyomódott hozzám.
A folyosó túloldalán ülő nő elkapta a tekintetemet.
– Örülök, hogy szóltál – mondta.
– Én is.
– Bárcsak hamarabb közbeléptem volna.
– Amikor megkértelek, segítettél. Köszönöm.
A nő visszatért a magazinjához. Megnéztem a telefonomat. Anya újabb üzenetet küldött:
„Mindjárt megérkezel?”
Visszaírtam:
„Már majdnem. Van egy történetem, amit el kell mesélnem.”
Anya már az ajtóban várt, mielőtt másodszor is kopoghattam volna.
– Gabi! Elkéstél!
– A tömegközlekedésre fogom.
Nevetve megölelt.
– Boldog születésnapot, anya! – mondtam, és átadtam neki az egész délután magammal cipelt ajándékot.
Mosolygott, aztán végigmért.
– Mi történt?
Bementem utána.
– Mennyi időd van?
– Mivel segítesz tálalni a vacsorát, körülbelül tíz perc.
Nevettem.
Miközben kivittük az ételt az asztalhoz, elmeséltem neki Lucas történetét. Amikor a kiabálásához értem, anya abbahagyta a tányérok rendezését.
– Tényleg ezt mondta?
– Hangosan, az egész kocsinak.
– Te pedig mit csináltál?
– Fenntartottam a panaszt.
Anya rám nézett.
– És egyszer sem kértél bocsánatot?
– Egyszer sem.
Elmosolyodott.
– Ennél jobb születésnapi ajándékot nem is kaphattam volna.
Nevettem, aztán bevallottam valamit.
– Majdnem lemondtam a helyemről, csak hogy ne kelljen tovább vitatkoznom vele.
– De végül nem tetted.
– Nem. Én fizettem azért a helyért, és nem én viselkedtem elfogadhatatlanul.
Anya bólintott.
– Pontosan, drágám. Büszke vagyok rád.
Vacsora után anya elővette a tortát. Éppen nyúltam egy tányérért, amikor megszólaltam:
– Emlékszel, amikor azt mondtad, ne kérjek bocsánatot a goromba emberektől?
Anya elmosolyodott.
– Melyik alkalomra gondolsz?
– Nagyon vicces.
– Évek óta mondogatom neked.
– Most végre megfogadtam a tanácsodat.
A tányéromra jókora szelet tortát tett.
– Ideje volt.
– Tudod, mi volt a legfurcsább? – mondtam. – Amikor Lucas könyörögni kezdett, hogy vonjam vissza a panaszt, majdnem megsajnáltam.
Anya felvonta a szemöldökét.
– Még azok után is, amit tett?
– Tudom. Elég ostobán hangzik, ugye?
– Nem ostobaság, drágám. De nem kell minden kellemetlen helyzetet neked megoldanod.
Lenéztem a tányéromra. Anya ezt már évek óta próbálta megtanítani nekem.
Aztán a tortára nézett.
– Kérsz még egy szeletet?
Általában nemet mondtam volna. Már ettem eleget, és másoknak is kellett volna hagyni. De bőven maradt még torta.
– Igen, kérek.
Odanyújtottam a tányéromat. Ezúttal könnyű volt kimondanom, mit szeretnék.
