Rendes randinak indult. Dávidnak hívták, hatvanéves volt, kimért és magabiztos. Két hónapja beszélgettünk, ezért úgy éreztem, ez már egy komolyabb lépés.
Korábban azt mondta: „Főzök neked valami különlegeset. Otthon nyugodtan tudunk beszélgetni.”
Tetszett az ötlet. Figyelmesnek hangzott, hogy ő készül vacsorával. Vittem egy doboz csokit, és jókedvűen érkeztem.
Barátságosan fogadott. Az apartman első ránézésre tágas és rendezett volt. Az asztalon két pohár állt előkészítve.
Megjegyeztem, hogy akkor hamarosan vacsorázunk. Ő mosolygott, majd a konyha felé intett.
Aztán megtorpantam.
A mosogatóban hegyekben álltak a koszos tányérok, lábosok és serpenyők. A pulton szanaszét voltak a bevásárolt dolgok, mintha valaki félbehagyta volna az egészet.
„Na, minden készen van” mondta Dávid, mintha büszke lenne rá.
„Mire?” kérdeztem.
„Az életre” felelte. „Nem futó kalandot keresek. Háziasszonyt akarok. A mosatlant direkt hagytam így. Látni akarom, hogyan viszed a háztartást. A szavak nem számítanak, a konyha mindent elárul.”
Nem viccelt.
Egy pillanatra beindult bennem a régi reflex, hogy majd segítek, alkalmazkodom, bizonyítok. Csakhogy ötvennyolc éves vagyok. Felneveltem gyerekeket, ápoltam beteg férjet, és évtizedeken át főztem, takarítottam, lemondtam dolgokról.
Pont ezért nem akartam újrakezdeni.
„Dávid, randira jöttem, nem állásinterjúra.”
Láthatóan nem értette. „Ott az a kötény. Kell egy borscs, rántott szelet, meg tiszta edények. Azt akarom látni, törődsz-e velem. Ha ezt nem bírod, mi lesz, ha beteg leszek?”
Ez egyszerűen nyomásgyakorlás volt.
„Neked nem feleség kell” mondtam higgadtan. „Hanem takarítónő, szakács és ápoló, egyben.”
Az arca megkeményedett.
„Ti nők csak étterembe akartok járni” vágta oda.
„Én nem jelentkeztem munkára” feleltem. „És nem fogok bizonygatni. Negyven évig megtettem.”
Felvettem a csokit, amit hoztam.
„Hova mész?” kérdezte.
„Itt nincs vacsora” mondtam. „Csak elvárások.”
„Jó, akkor majd egyedül maradsz!” kiabálta.
Azt hitte, ezzel fájdalmat okoz. Csakhogy nem érintett meg.
Nem a főzőtudásomat tesztelte, hanem a határaimat. Ha az első randin elmosogattam volna, az lett volna a minta mindenre.
Ezért nyugodtan kiléptem az ajtón.
Mert néha a legerősebb döntés az, hogy valaki egyszerűen elmegy.
