Hetek óta vártam ezt az utat. Hónapok óta csak dolgoztam, határidők között éltem, végre adtam magamnak egy apró ajándékot, egy ablak melletti helyet.
Nézni a felhőket megnyugtat, csendesít, és a gondok is kisebbnek tűnnek.
Ahogy leültem, meglepő nyugalom öntött el.
Nem tartott sokáig. Egy férfi és a kislánya érkezett mellém, a gyerek arca felragyogott az ablak láttán, majd elkomorodott, amikor rájött, hogy nem az övé a hely.
Ahogy gurulni kezdett a gép, az apa udvariasan, de nyomatékosan felém hajolt. Megkérdezte, cserélnék-e ülést, hogy a lánya kinézhessen. Mosolyogtam, és finoman nemet mondtam, elmagyaráztam, hogy ezért a helyért időben foglaltam.
Az arca megfeszült, és félhangosan odaszúrta, épp eléggé, hogy halljam: vannak felnőttek, akik sosem nőnek fel.
A mondat jobban fájt, mint bevallottam volna. Az ablak felé fordultam, próbáltam a kilátásra figyelni, közben a kislány halkan nyöszörgött mellettem.
Bűntudat csípett meg, mégis tudtam, nem csináltam semmi rosszat.
A járat közepe felé egy légiutas-kísérő odalépett, és halkan megkért, fáradjak hátra a folyosó végébe. Hevesen vert a szívem.
Vajon bajt okoztam? A fedélzeti konyhánál barátságosan rám mosolygott, és ezt mondta: csak szeretném, ha tudná, nem tett semmi rosszat.
Ön foglalta azt a helyet. Teljesen rendben van, ha megtartja a határait.
Ettől a pár szótól majdnem elsírtam magam.
Mintha levették volna a súlyt a mellkasomról.
Rájöttem, a határok tartása nem ridegség, inkább önmagam megbecsülése.
Visszaülve érezhetően oldódott a feszültség. Az apa már mesélt, a kislány nevetett, és úgy tűnt, elfelejtette az előző csalódást.
Ahogy újra az ablakon át néztem a napfényben úszó felhőket, tisztán láttam valami egyszerű dolgot: a nem nem bántás, hanem önbecsülés.
Amikor nem próbálsz mindenkit kedvében járni, a nyugalom gyakran magától visszatalál hozzád.
