A férjemmel mindig is megnyugtattak a víz közelében töltött esték.
Amikor elcsendesedett a környék, és a nap végre lelassult, kimentünk a hátsó udvarba. Beültünk a medencébe, vagy csak ott álltunk a szélén. Nem szólt zene, nem volt csapkodás, nem hívtunk át senkit. Csak a víz halk csobbanása a csempén, és a mi csendes beszélgetésünk. Ez nem edzés volt, és nem luxus. Egyszerűen a mi esti rutinunk, ami összehozott.
Aztán beköltözött a szomszédba egy új család. Integettünk, váltottunk pár udvarias mondatot, aztán minden ment tovább. Néhány nap múlva a családapa átjött. A hangja feszült volt, mintha előre betanulta volna, mit mond.
„Azt szeretném, ha esténként nem használnák a medencét” mondta.
Nem kért elnézést, és nem magyarázott. Inkább kérésnek tűnt, de keményen hangzott, mint egy utasítás.
Nem értettük. Mi halkan voltunk, nem tartottunk bulit, nem szólt hangos zene. Udvariasan meghallgattuk, de nem ígértünk semmit. A saját házunkban voltunk, és úgy éreztük, nem csinálunk semmi rosszat. Így folytattuk ugyanúgy.
Egy ideig nem történt semmi.
Aztán egy este, amikor már a medence mellett álltunk törölközőben, mozgást vettem észre a kerítésnél. Odafordultam, és megláttam a fiukat. Olyan 12 év körüli lehetett. Nem mászott át, nem szólt, csak odatartott egy összehajtott papírt a deszkák közé, és mozdulatlanul várt.
Ahogy ott állt, túl óvatosan és túl komolyan, valami összeszorult bennem.
Közelebb mentem.
A lap kézzel volt teleírva. A betűk egyenetlenek voltak, mintha lassan, nagy figyelemmel írta volna. Ahogy olvastam, elakadt a lélegzetem.
Azt írta, hogy a kisebb húga régóta beteg. Kórház, kezelések, hosszú éjszakák, amik tele vannak félelemmel. A kislány csak egy helyen tudott igazán megnyugodni, egy terápiás szobában, ahol a víz hangja finoman visszhangzott. Puha, ritmusos, biztonságos volt.
Neki a víz hangja a nyugalmat jelentette.
Csakhogy mostanában, késő este, ugyanaz a hang már túl sok volt neki. Ami korábban segített, az most felriasztotta. Alig tudott aludni, kimerült volt, és fájt neki minden. A fiú azt írta, nem tudja, hogyan kérjen segítséget úgy, hogy ne legyen belőle vita.
Letettem a papírt, és ránéztem. Figyelte az arcomat, mintha azt keresné, megértem-e. Talán egy kis együttérzést.
Abban a pillanatban a medence mögöttem teljesen elcsendesedett.
És hirtelen a mi esti szokásunk nagyon kicsinek tűnt ahhoz képest, ami a kerítés túloldalán zajlott.
Akkor már értettem az apát is. Nem azért szólt, mert irányítani akart minket, vagy mert panaszkodni szeretett volna. Védeni próbálta a gyerekét, amennyire csak tudta.
Aznap este sokáig ültünk a konyhaasztalnál. A medence lámpái le voltak kapcsolva, a ház csendes volt.
Arról beszélgettünk, milyen könnyen lesz félreértés abból, ha nem halljuk a másik oldal történetét. Mi bosszúságot láttunk, pedig aggodalom volt mögötte.
Másnap átmentünk a szomszédhoz.
Az apa meglepődött, aztán óvatos lett, de amikor elmondtuk, mit mutatott a fia, megváltozott a tartása. Mintha lekerült volna róla egy súly.
Csendben beszéltünk, nem vitázó szomszédként, hanem két családként, akik a legjobbat akarják a szeretteiknek.
Végül közösen találtunk megoldást.
Megegyeztünk, hogy korábban fejezzük be az esti medencézést, és ha bármi olyan van, ami hangot ad, azt könnyen ki tudjuk kapcsolni. Nem volt nagy dolog, csak egy kis változtatás a napirendben.
Cserébe az apa többször is megköszönte, a hangja tele volt megkönnyebbüléssel. Pár hét múlva a fiú a kertből integetett. Most nem volt papír a kezében, csak egy félénk mosoly.
A medence ugyanúgy megmaradt az életünk része, de már nem csak a miénknek éreztem. Inkább emlékeztető lett arra, hogy egy kérés mögött sokszor ott van egy történet. Néha elég annyi, hogy meghallgatjuk a másikat, mielőtt ítélkezünk.
