Hazafelé tartottam, mint máskor, a villamos tele volt fáradt utasokkal, akik némán bámultak maguk elé.
Ekkor felszállt egy nő, egyik karján egy kisbabával, a másikban egy nehéz táskát cipelt. Fáradt, karikás szemei és meghajlott tartása elárulta, nagyobb súlyt visel, mint amit láttunk rajta. Ami igazán megfogott, az a körülötte elülő csend volt.
Senki nem mozdult, senki nem ajánlott fel helyet. Nekem is fájt a hátam, de nem tudtam tétlen maradni.
Lassan felálltam és intettem neki, hogy üljön le a helyemre. Kis habozás után, szótlanul leült, jelezve, hogy elfogadja.
Ahogy tovább zötykölődtünk, magához szorította a gyermekét, halk szavakat suttogott neki, ajka remegett, mintha imát mormolna.
Nem néztem rá, de az arckifejezése ott maradt velem. Volt benne hála, szomorúság, kimerültség. Amikor megállt a villamos, felállt, rám nézett, elkapta tekintetem, majd eltűnt az esőben.
Azt hittem, ennyiben marad: két ismeretlen rövid pillanata. De ahogy a táskámban kotorásztam, egy hideg, nedves csomagot találtam benne. Megdobbant a szívem.
Reszkető kézzel bontottam ki a rongyot, ami átázott az esőtől.
Egy régi, elhasznált fafaragás volt benne: egy anya tartja karjában a gyermekét. Volt mellé egy papírdarab: „Köszönöm a kedvességed. Nincs mit adnom, csak ezt. Ez a medál a nagymamámé volt. Óvjon téged és a gyermeked.”
Elsírtam magam, felismerve, miért nézett rám olyan hosszan. Nem csak pihenni akart, hanem valamit adni, amikor ő maga is keveset birtokolt.
A faragást a hasamhoz szorítottam, halkan megsúgtam a bennem növő életnek: a kedvesség mindig számít, akkor is, ha mások elfordulnak. Ez az esős villamosút nem csak egy emlék lett, hanem egy tanítás.
Egy ülőhely, egy gesztus, egy ismeretlen ajándéka; így éreztem erősebben a reményt, mint a fáradtságot.
