A férjemmel tizennégy év házasság volt mögöttünk, amikor egyik napról a másikra közölte, hogy elmegy. Feladta a csendes, megszokott közös életünket egy fiatalabb nőért, aki mellett újra fontosnak és erősnek érezte magát. A bőröndjét pakolva csak ennyit mondott, és ez mélyebben vágott, mint bármilyen kés:
„Olyan valakire van szükségem, aki már illik a státuszomhoz.”
Abban a pillanatban az együtt töltött közel húsz év hirtelen üresnek tűnt.
Öt hónappal később telefonhívást kaptam az egyik volt kollégájától. A férjem, aki régen magabiztosan és gőgösen járt-kelt, súlyosan megbetegedett. A fiatal nő, akiért elhagyott, eltűnt. Amint az élet már nem volt könnyű és szórakoztató, fogta magát és lelépett. A barátai is szétszéledtek. Az a férfi, aki szerint „többet érdemelt”, hirtelen teljesen egyedül maradt.
Nem tudom, pontosan mi vitt vissza ahhoz a házhoz. Talán a megszokás, talán a régi szeretet, vagy csak az, hogy nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül szenved. Visszaköltöztem, és napokon, éjszakákon át ápoltam. Időnként megpróbált beszélni, mintha bocsánatot akart volna kérni, de a mondatok soha nem álltak teljesen össze. Én csak tettem a dolgom, gondoztam, etettem, figyeltem rá, miközben ő korábban darabokra törte az életemet.
Majdnem egy év telt el így, amikor egy éjszaka csendben elment álmában. Azt hittem, ezzel végleg lezárult a közös történetünk. Aztán eljött a temetés napja.
Megjelent ő is, a fiatal nő. Smink nélkül, megtörten, szinte rá sem lehetett ismerni. A kezében egy kicsi dobozt szorongatott. Odaállt elém, a tenyerembe nyomta, és halkan ennyit mondott:
„Neked kell megkapnod.”
A dobozban a férjem naplója volt.
Amikor felnyitottam, majdnem összecsuklott a lábam. Oldalról oldalra csak bánat és megbánás. Azt írta, hogy elengedni engem „élete legnagyobb hibája” volt, hogy mindig is én voltam „az élete szerelme”, és hogy amikor elveszített, valami végleg eltört benne.
A nő bevallotta, hogy hónapokkal korábban elolvasta a naplót, és akkor értette meg, hogy a férjem soha nem szerette őt igazán. Ezért ment el, amikor a férjem megbetegedett. Azt mondta, először haragjában el akarta égetni a naplót, de a halála után rájött, hogy nekem van jogom látni az igazságot.
Nem tudtam, gyűlöljem, vagy hálás legyek neki.
Az igazi fordulat azonban a végrendelet felolvasásánál jött. A férjem mindent rám hagyott, az összes vagyonát, ingatlanjait, számláit. Az ügyvédje szerint azt mondta, én vagyok az egyetlen, akire rá meri bízni az életművét.
Zokogtam. Nem a pénz miatt. Azért az öt hónapért, amikor szétzúzta kettőnket. Azért a sebért, amelyet az a rövid idő ejtett egy olyan történeten, amely a naplója szerint soha nem ért igazán véget.
Megjegyzés: Ez a történet fikció, valós események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Az író és a közzétevő nem vállal felelősséget a történet értelmezéséért vagy felhasználásáért. Az esetleges képek csak illusztrációként szolgálnának.
