Holnap elveszem Laurát, aki három hosszú éven át türelmesen várt rám. Minden előkészületet befejeztünk, a két család heteken át szervezte az esküvőt. De a szívem mélyén ott lapul egy kiirthatatlan árnyék: Mariann emléke, az első feleségemé, aki négy éve tragikus autóbalesetben halt meg.
Az a nap örökre megmaradt bennem, mintha vágás lenne az emlékeim közt. Mariann aznap hajnalban ment el a piacra, hogy megvásárolja az alapanyagokat az édesapám halálának évfordulójára tervezett vacsorához.
Aztán jött a hívás, ami mindent összetört:
“A felesége balesetet szenvedett… Mindent megtettünk, de nem tudtuk megmenteni.”
Amikor odaértem, Mariann már nem élt. Arcán még megmaradt az ismerős, kedves mosolya.
Úgy éreztem, hogy minden összeomlik alattam. Sokáig csak árnyékként léteztem.
Az otthon, amit közösen építettünk, üressé vált. Valahányszor kinyitottam a szekrényt, és megcsapott a ruhájából áradó illat, összetörtem.
A barátaim és a családom is próbáltak talpra állítani, de csak ráztam a fejem. Azt gondoltam, nekem már nem jár boldogság, és hogy többé már nem is tudok szeretni.
Egészen addig, amíg Laura fel nem bukkant az életemben.
Új kolléga volt, pár évvel fiatalabb nálam. Soha nem tolakodott.
A halk törődése mégis lassan újra kitöltötte a szívemet melegséggel. Ha Mariannra gondoltam, Laura mellém ült, és csak átnyújtott egy csésze teát.
Amikor az utcazaj visszahozta a tragédia emlékét, csendben megfogta a kezem, és csak ült mellettem, amíg meg nem nyugodtam.
Három éven át nem sürgetett, nem akarta, hogy elfelejtsem a múltat. Csak türelmesen mellettem maradt, amíg újra meg nem tudtam nyílni.
Ezért döntöttem úgy, hogy elveszem őt.
Az esküvő előtt mégis szükségét éreztem, hogy felkeressem Mariann sírját. Meg akartam tisztítani, virágot vinni, és meggyújtani egy mécsest. Reméltem, valahol ő is akarja, hogy boldog legyek.
Aznap este csendesen esett. A temető kihalt volt, csak a szél zizegett az eukaliptuszfák között. Vittem néhány fehér virágot, egy kendőt, és pár gyertyát. Remegő kézzel helyeztem el a krizantémokat a síron, majd a követ suttogtam meg:
“Mariann, holnap elveszek egy másik nőt. Hiszem, hogy ha még élnél, azt akarnád, hogy találjak újra társat. Sosem foglak elfelejteni, de el kell engedjelek… Nem várhatok tovább Laurára.”
Észre sem vettem, ahogy egy könnycsepp legördült. Amint a sírkövet törölgettem, halk lépteket hallottam magam mögött.
Megfordultam, még mindig könnyes szemmel.
Egy vékony, harmincas nő állt velem szemben, világos kabátban. Hosszú haja a szélben lobogott, arcán szomorú tekintettel nézett rám.
“Sajnálom, hogy megijesztettem,” mondta félve.
Bólintottam, megtöröltem az arcom.
“Nem baj… Te is valakihez jöttél?”
Egy pillanatig hallgatott, egy másik sírra pillantott, aztán megszólalt:
“A húgomat jöttem meglátogatni. Ő is autóbalesetben halt meg… négy éve.”
Megállt bennem az ütő. Elolvastam a sírkövön:
Gabriela Ramírez, 1992-2019.
Pontosan az a nap, mint Mariann halála.
“A húgod… ugyanazon a napon halt meg, mint a feleségem.”
Szélesre nyílt a szeme, rám nézett:
“A te feleséged akkor?”
Bólintottam, és elmeséltem, mi történt.
Meghatottan helyezett el egy csokor fehér liliomot a húga sírján.
“Aznap Gabriella barátnőjével utazott. Nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó útja” – mondta, és elcsuklott a hangja.
A temető csendje körülvett minket. Éreztem, valahogy összekapcsolt minket a közös veszteség.
Amikor indulni készült, bemutatkozott:
“Izabella vagyok.”
“Én pedig Dániel,” válaszoltam.
Sokáig beszélgettünk szeretteinkről. Izabella mesélt Gabrielláról, arról, mennyit nevetett, mennyire szerette a zenét. Én Mariannról meséltem, az önzetlenségéről, kedvességéről. Szomorúság volt a szemünkben, de valahol öröm is, ahogy felidéztük, mennyi jót kaptunk tőlük.
Másnap megtartottuk Laurával az esküvőt, körülvéve rokonokkal, barátokkal. Laura ragyogott, mindenki boldog volt, hogy újra mosolygok.
De bennem megmaradt Izabella alakja a temető csendjében.
Pár hét múlva az élet ismét keresztezte az útjainkat.
Kiderült, hogy Izabella ott dolgozik annál a cégnél, amelyikkel én is kapcsolatba kerültem. Egy tárgyalás után halkan odasúgta:
“Dániel…”
Munka után kávéztunk. Izabella így szólt:
“Mióta Gabriella meghalt, a munkába temetkezem. De vannak esték, amikor csak úgy, ok nélkül sírok. Azon az estén a temetőben végre nem éreztem magam egyedül a bánatomban.”
Hallgattam őt, és éreztem, hogy valami láthatatlan kötelék van köztünk: a veszteség varrta össze. De tudtam, hogy ez veszélyes lehet. Házas voltam, nem engedhettem meg magamnak, hogy összezavarodjak.
A találkozásaink egyre gyakoribbak lettek. Egyre mélyebben beszélgettünk egymással. Olyan dolgokat is elmondtam neki, amiket Laurának sosem tudtam. Ez belülről emésztett.
Végül, egy este már nem bírtam tovább titkolni, és mindent bevallottam a feleségemnek.
Elmondtam neki a temetői találkozást, Izabellát, és a beszélgetéseinket.
Laura sokáig némán hallgatott. Azt hittem, mérges lesz, de végül csak ennyit mondott:
“Dániel, három évet vártam rád. Nem félek Izabellától. Mert a szeretet nem sajnálat és nem véletlen: az döntés. Csak azt szeretném, ha elég bátor lennél választani. Ha vele vagy boldogabb, elengedlek.”
Mintha kést döftek volna a szívembe.
Akkor jöttem rá, hogy a valódi szeretet nemcsak a fájdalom közös cipelése, hanem áldozatvállalás, bizalom és hit is kell hozzá.
Onnantól kezdve Izabellával csak munkáról beszéltem, az élet többi részét magam mögött hagytam. Laurát választottam, mert megértettem: a múltat nem lehet örökké cipelni, és aki valóban felépített, az végig ott volt mellettem.
Néha csendes estéken eszembe jut Izabella szomorú tekintete és ez a mondat:
“Olyan ember mellett élsz, aki csak a sebeidre emlékeztet, vagy valakivel, aki gyógyítani segít őket?”
Ma már tudom, hogy az a temetői találkozás nem egy új szerelem kezdete volt, hanem figyelmeztetés: nem vagyok egyedül a bánatommal.
Most már Laurával élek, és vele kell megtanulnom teljes életet élni.
Azóta minden megváltozott.
Nem egy szerelmi háromszög miatt, hanem mert megtanultam értékelni a jelent, elengedni a múltat, és újra továbblépni.
