Amikor elveszítünk valakit, akit szeretünk, nem csak egy ember hiányzik. Mintha a közös múltunkból, az önmagunkból és a szívünkből is kiszakadna egy darab. A hiány ott van a csendben, a változatlan tárgyakban, a hirtelen felbukkanó emlékekben. A fájdalommal együtt pedig sok gondolat érkezik, amire nehéz szavakat találni:
Hol vannak most? Éreznek még engem? Szeretnek még?
Pio atya, a 20. század egyik legkülönlegesebb szentje, sok embert kísért végig a gyász idején. Amit mondott, nem távoli elmélet volt. Tapasztalatból és együttérzésből beszélt.
Nála a halál nem eltűnés, hanem átalakulás volt.
A szeretet nem szűnik meg, amikor a test megáll
Pio atya szerint amikor valaki elmegy ebből a világból, nem vész el a tudata, és nem tűnnek el az érzései sem. A lélek másféle, tisztább érzékelésbe lép. Nem szemmel lát, nem füllel hall, mégis mélyebben él át mindent, mint itt valaha.
Azt tanította, hogy az igazi szeretetből születő kötelékeket nem vágja el a halál. Az anya anya marad. A gyermek gyermek marad. A férj továbbra is szereti a feleségét.
A szeretet nem a testhez kötött. A lélekhez tartozik.
Ezért érezhetik a szeretteink, ha szeretettel gondolunk rájuk, ha kimondjuk a nevüket imában, vagy ha nehéz napot élünk. Nem úgy, mintha egy képernyőn figyelnének, inkább úgy, hogy átérzik a belső állapotunkat, a szomorúságot, a reményt és a kéréseinket.
A lelkek nincsenek messze, lelki kapcsolatban maradunk
Pio atya gyakran beszélt egy láthatatlan, mégis erős valóságról, a lelki egységről. Ebben együtt vannak a földön élők, a halál után megtisztulók és azok is, akik már Isten színe előtt vannak. Ezt hívja az egyház a szentek közösségének.
Nem látjuk, mégis van egy lelki híd, ami összeköti a szíveket. Ezen a hídon átmegy az ima, a szeretet, a megbocsátás és a közbenjárás.
A megtisztuló lelkek továbbra is mély szeretettel fordulnak a családjuk felé. Emlékeznek a jó szóra, az ölelésre, az apró figyelmességekre. Onnan pedig sok mindent tisztábban értenek, mint életükben.
Nem úgy szenvednek, ahogy mi, de szeretetteljes vágyakozást éreznek azok után, akiket itt hagytak.
Érzékelhetik, mi történik otthon
Pio atya úgy tartotta, hogy a lelkek lelki módon felfoghatják, mi zajlik a családban. Ha egy gyermek sír, ha egy anya imádkozik, ha valaki próbatételen megy át, az a belső mozdulat eljut hozzájuk, mint egy fény.
Ez nem részletes „látás”, inkább mély ráérzés. Olyan érzés, ami jelzi, hogy valakinek segítségre van szüksége.
Ezért mondta, hogy sok lélek kéri az imát. Nem csak a saját útjuk miatt, hanem a földön maradtak fájdalma miatt is.
Az ima hidat épít két világ között
Pio atya egyik legerősebb üzenete ez volt: az imáink célba érnek.
Minden felajánlott szentmise, minden rózsafüzér, minden szívből kimondott ima az elhunytért valódi segítség. Kíséri a lelket, és erőt ad neki a fény felé vezető úton.
Amikor pedig a lélek eljut a teljességre, ezt a szeretetet visszaadja, védelem, jó sugallat és lelki támogatás formájában azoknak, akik imádkoztak érte.
Ez a szeretetkör a halállal nem szakad meg.
A mennyben lévők közbenjárhatnak értünk
Ha egy szerettünk Isten közelébe ér, már nem a félelem, a szorongás és a földi aggodalom irányítja. Békésebb, tisztább lesz a „tekintete”, és nyugalommal néz ránk.
Ebből az állapotból közbenjárhat a családjáért. Jó gondolatokat ébreszthet, óvhat a láthatatlan veszélyektől, segíthet tisztábban dönteni, és tarthat minket, amikor elfáradunk.
Sokan élnek át hirtelen megnyugvást, belső tisztaságot, vagy nehezen megmagyarázható védelmet. Pio atya szerint ezek gyakran lelki segítség jelei lehetnek azoktól, akik már a fényben vannak.
Vannak jelek, de nem érdemes hajszolni őket
Pio atya óvatos volt a jelekkel kapcsolatban. Azt mondta, Isten néha ad apró vigasztalást: egy békés alvást, egy emléket, ami nem összetör, hanem megnyugtat, egy ismerős illatot, vagy váratlan csendet a fájdalom közepén.
Ezek nem látványos jelenségek. Inkább finom, irgalmas érintések.
Arra is figyelmeztetett, hogy ne keressük őket görcsösen. Ha jönnek, ajándékként jönnek. A valódi jel nem kelt félelmet és nem zavar össze, inkább nyugalmat hoz.
A gyász lehet lelki út is
Pio atya szerint a veszteség fájdalmát nem kell elnyomni, át lehet alakítani. A sírás nem gyengeség. A gyógyulás része.
Ha valaki a szomorúságát imává, jótetté és hittel teli életté formálja, a fájdalom lassan nem csak seb lesz, hanem híd Isten felé és a majdani viszontlátás felé.
Amit a lelkek a leginkább „kérnek”, békét, megbocsátást, hitet
A szent szerint a lelkek azt szeretnék, ha a családjuk:
-békében élne,
-kibékülne egymással,
-elengedné a haragot,
-őrizné a hitét,
-szeretetből tenne jót másokkal.
Az örökkévalóság felől nézve világosabb, hogy itt semmi sem ér annyit, mint a szeretet és az egység.
A halál nem végállomás, inkább hazatérés
Pio atya úgy tanította, hogy nem a földre „készültünk”. Az élet út. A halál ajtó.
Akik szerettek minket, nem tűnnek el. Más módon kísérnek tovább.
Rövid tanácsok a mindennapokra
-Imádkozz az elhunyt szeretteidért akkor is, ha úgy érzed, már békében vannak. Az ima mindig ajándék.
-Ajánlj fel értük szentmisét, jó cselekedetet, egy szeretettel teli gondolatot.
-Ne hajszold a jeleket. A valódi kapcsolat lelki.
-Bocsáss meg, és kérj bocsánatot, amikor lehet. A megbocsátás sok terhet levesz.
-Élj figyelemmel és szeretettel, ez az egyik legszebb módja az emlékezésnek.
