Ő volt az a fiú, akibe a nyolcvanas években minden lány beleszeretett, és akit minden tinédzser példaképnek tartott. Az a típusú arc, amit plakátokon, tolltartókon és magazinborítókon látsz. Kócos, sötét haj, félénk, mégis magabiztos mosoly, csendes, vonzó kisugárzás. Olyan volt, mintha minden kamaszkori rajongás személyes lenne. A gondosan beállított fotók és a bálványozott szívtipró imázs mögött azonban sötétebb történet húzódott.
Egy fiú New Jersey-ből, aki túl hamar lett híres
A nyolcvanas években olyan filmekben tűnt fel, mint a Szent Elmo tüze, az Álmodj rózsaszínt és a Próbababa (1987), majd később a Hóbortos hétvége. Egyik pillanatról a másikra az egyik legismertebb fiatal hollywoodi arc lett.
Pedig 1962-ben egyszerű családban született Westfieldben, New Jersey államban, négy fiú közül a harmadikként. Anyja újságnál dolgozott, apja befektetésekkel és részvényekkel foglalkozott. Semmi csillogás, semmi hollywoodi háttér, csak egy szokványos, szorgalmas család.
„Egyáltalán nem voltam felkészülve semmilyen sikerre fiatalon. Nem ismertem senkit, aki ilyen módon lett volna sikeres a showbizniszben vagy híres” – mesélte egyszer. „Alkatilag sem voltam rá termettem. A figyelem inkább visszariasztott.”
A középiskolai évek alatt kiderült, hogy erős késztetést érez a színészet iránt. Az iskolás időszak azonban nem volt könnyű.
„Nagyon magányosnak éreztem magam az iskolában. Úgy éreztem, mintha nem tartoznék oda” – mondta később.
Érettségi után a New York University színész szakára jelentkezett. Két év után kirúgták.
„Nem igazán jártam órákra” – foglalta össze röviden.
Az első film, az első sokk: Jacqueline Bisset az ágyban
Miután kirúgták az egyetemről, semmi sem utalt arra, hogy néhány héten belül filmszerepet kap. Aztán meglátott egy újsághirdetést, egy felhívást az Én és a te anyád című filmhez, amelyben Jacqueline Bisset is szerepelt.
„Órákig vártam még legalább ötszáz gyerekkel, aztán visszahívtak. Teljesen a semmiből jött az egész. Egyik héten még suliba jártam, a következőn már Jacqueline Bissettel feküdtem az ágyban. Azt gondoltam, valamit jól csinálhatok” – emlékezett vissza.
Az Én és a te anyád című filmben Jonathant alakította, aki viszonyt kezd a barátja édesanyjával (őt játszotta Bisset). A New Jersey-i fiú hirtelen Hollywood egyik legtöbbet emlegetett új arca lett.
„Aztán az NYU felajánlotta, hogy menjek vissza, fizessem be a tandíjat, és használhatom a filmet független tanulmányként. Azt mondtam nekik, hogy menjenek a francba.”
Néhány évvel később, 1985-ben jött a nagy áttörés, a Szent Elmo tüze. A kritikusok sokat bírálták, a mozikban mégis óriási siker lett. A szereplőgárda akkoriban szinte verhetetlennek számított: Rob Lowe, Judd Nelson, Emilio Estevez, Demi Moore és ő maga.
A „Brat Pack” bélyeg
A kasszák imádták, a szakma viszont időnként lenézte. Több más fiatal színésszel együtt beskatulyázták, gyakran olyanokkal emlegették egy lapon, akiket harsánynak, nagyképűnek vagy túlságosan bulizósnak tartottak. Így született meg a „Brat Pack” kifejezés, amely egyszerre hozott hírnevet és terhet.
1986-ra végleg tinibálszereplővé vált. Az Álmodj rózsaszínt című filmben Molly Ringwalddal játszott együtt, és csendes, visszafogott, érzékeny karakterével rengeteg nézőt hódított meg.
Ezen a ponton már sokan tudják, kiről van szó: Andrew McCarthyról.
A siker mögött egy sokkal keményebb harc
Brat: An 80s Story című memoárjában Andrew részletesen ír arról, milyen hirtelen és kíméletlenül sodorta el őt Hollywood világa. A Chateau Marmontban töltött éjszakák, vad partik Sammy Davis Jr. házában, hírességekkel teli szállodai bulik sorakoztak egymás után.
Egy ilyen összejövetelen szúrt ki egy „helyes, rövid hajú lányt”. Próbált beszélgetést kezdeményezni vele, de mint később leírta, „Courteney Cox egyáltalán nem volt vevő rám”.
Ma Andrew McCarthyt tisztelt színészként és a generációja egyik emblematikus arcaként tartják számon, a VH1 a 100 legnagyobb tini sztár listáján a 40. helyre tette. A színészet mellett rendezőként is komoly eredményeket ért el, ilyen volt például a Narancs az új fekete több epizódja.
Amikor azonban a nyolcvanas években berobbant, kevesen tudták, hogy közben lassan, de biztosan az alkoholizmus felé sodródik. Sem a kollégái, sem az újságírók, sokáig még ő maga sem fogta fel teljesen, milyen súlyos a helyzet.
Már középiskolában füvezett, később rendszeresen ivott, idővel viszont kicsúszott az irányítás a kezei közül.
„Az Álmodj rózsaszínt forgatásán például azt mondták, hú, mennyire érzékeny és kedves vagyok abban a filmben. Én közben végig másnapos voltam. Arra gondoltam, istenem, szétmegy a fejem, meg fogok halni, le kell feküdnöm. A vásznon mégis máshogy jött le” – mesélte az ABC 20/20 műsorának 2004-ben.
Arról is beszélt, miért kapaszkodott ennyire az alkoholba.
„Ha féltem, adott egy kis holland bátorságot” – mondta. „Magabiztosnak, vonzónak, erősnek éreztem magam, mintha én irányítanék, mintha kézben tartanám a dolgokat. Ezeket a dolgokat a való életben nem éreztem.”
Az első nagy fordulópont: teljes józanság
1989-ben olyan döntést hozott, ami gyökeresen megváltoztatta az életét. Közvetlenül a Hóbortos hétvége forgatása előtt abbahagyta az ivást, egyszerre, minden átmenet nélkül. Hogy józan maradjon, gyakorlatilag kivonult a társasági életből.
Ez neki nem okozott akkora gondot, mert mindig is inkább befelé forduló típusnak tartotta magát.
„Nagyon jól érzem magam egyedül, és mindig is jól éreztem. Az emberek szerintem elképesztő dolgokra képesek, csak hogy ne kelljen egyedül lenniük, és ezzel egy csomó bajt hoznak magukra. Szerintem rengeteg boldogtalanság abból fakad, hogy valaki kétségbeesetten próbálja elkerülni az egyedüllétet” – mondta 2020-ban.
A kísértés viszont nem tűnt el. A Csendes napok Clichyben forgatása alatt egy kollégája odanyújtott neki egy sört. Amikor felemelte a dobozt, remegni kezdett a keze. Egyértelmű jel volt, hogy vékony jégen jár.
A következő három évet úgy írta le, mint „elveszett és fájdalmas” időszakot. Egy reggel brutális másnapossággal, reszketve esett össze a fürdőszoba kövén, és zokogott, ahogy szembenézett azzal, mivé vált az élete.
A nyolcvanas évekből egy rövid kokain-epizódot is megemlített.
„Ha nálad volt, én is csináltam” – vallotta be, hozzátéve, hogy a drog igazából csak még jobban felerősítette az ivást. A forgatások alatt viszont ritkán nyúlt kokainhoz.
„Elég ideges voltam anélkül is, nem kellett rá még a kokain.”
A szívtipróból markánsabb, felnőtt arc lett
1991-re a kamaszos báj kissé megkopott, helyette férfiasabb, élettel telibb külső jelent meg. Farmeringekben, lazább stílusban gyakran tűnt fel, közvetlennek és nyugodtnak látszott. A vörös szőnyegen még mindig otthonosan mozgott, kívülről úgy tűnt, minden rendben van.
Belül azonban továbbra is küszködött az alkohollal.
Huszonkilenc évesen végül döntött. Bevonult egy rehabilitációs intézetbe, végigcsinálta az elvonót, és elhatározta, hogy alkohol és drog nélkül él tovább. Ezzel egy teljesen új időszak kezdődött: józanság, önismeret, lassú, tudatos építkezés. Nemcsak a karrierjét, hanem a saját életét is újra fel kellett raknia a pályára.
Elhúzódott a hollywoodi partik világától, és próbálta kitalálni, mit jelent neki az, hogy őszintén, teljesen jelen van az életében.
A karrierje is irányt váltott. A tini filmek után egyre többször állt a kamera mögé. Epizódokat rendezett olyan sorozatokban, mint a Narancs az új fekete vagy a Gossip Girl – A pletykafészek, emellett kisebb, független filmek felé fordult.
Színész, rendező, író és utazó
A Szent Elmo tüze egykori szívtiprója idővel elismert író és utazási újságíró lett. 2010-ben elnyerte az Év Utazási Újságírója címet, és azóta olyan lapoknak írt, mint a National Geographic Traveler vagy a Men’s Journal.
„Sokan mondják, milyen furcsa, hogy egy színészből utazási író lesz. Szerintük ez két teljesen külön dolog. Nekem meg teljesen ugyanaz. Mindkettő történetmesélés, így kommunikálok. Mindkettő valamilyen kreatív kifejezés” – magyarázta.
Egy másik, a NJ Monthlynek adott interjúban hozzátette: „Utazás közben jobb verziója vagyok önmagamnak. Sebezhetőbb vagyok, jobban jelen vagyok a világban, az ember ‘pókérzéke’ is sokkal élesebb.”
Andrew McCarthy magánélete és családja
- október 9-én feleségül vette egykori főiskolai szerelmét, Carol Schneidert, majdnem húsz évvel azután, hogy először jártak együtt. Később elmesélte, miért kereste meg ennyi idő után.
„Összefutottam valakivel, aki azt mondta, látta Carolt a barátjával, és nagyon boldognak tűntek. Valamiért ez egy hétig nem hagyott nyugodni. Felhívtam, megkérdeztem, tényleg együtt van-e azzal a pasival, és elhívtam egy kávéra.”
2002-ben megszületett a fiuk, Sam, aki azóta maga is színészként dolgozik. A házasság 2005-ben véget ért, elváltak. 2011. augusztus 28-án újra megnősült, feleségül vette az ír írót és rendezőt, Dolores Rice-t. Két közös gyermekük született, Willow és Rowan.
Ma, közel negyven évvel az első nagy áttörése után, már nemcsak a filmjei miatt emlékeznek rá. Az emberek arra is figyelnek, hogyan tudott kijönni az alkoholizmusból, hogyan építette újra az életét, és hogyan talált új szerepet magának színészként, rendezőként és íróként.
A tekintete már nem az a naiv, kamaszos, nyitott pillantás, mint a nyolcvanas években. Ráncai mögött csendes erő és tapasztalat látszik. Hosszú évek alatt kialakított egyfajta páncélt és egyelő távolságtartást a filmiparral szemben. A nosztalgia nem igazán érdekli, még a saját múltjával kapcsolatban sem.
Mit gondol ma a nyolcvanas évekbeli filmjeiről?
Visszafogottan beszél a régi filmjei hatásáról, különösen arról, hogyan emlékeznek rá a nők, akik fiatalon rajongtak érte.
„Kedves dolog” – mondja. „De az az ő élményük, és ma már nem sok közöm van hozzá. Nincs nagy nosztalgiám a múltam iránt.”
A rajongók viszont még mindig imádják.
„Még mindig ugyanolyan jóképű” – írta valaki.
„Nagyon szépen öregedett” – tette hozzá egy másik.
„Te jó ég, még mindig elképesztően jóképű vagy” – lelkesedett egy harmadik.
Az évek alatt rendezőként is komoly pályát futott be, közel száz óra televíziós anyag köthető a nevéhez. Háromgyerekes apaként viszonylag nyugodt, hétköznapi életet él második feleségével a New York-i West Village-ben.
„Imádom a gyerekeimet, természetesen” – mondta egyszer.
Sok egykori gyereksztár és fiatalon befutott színész nem tudott kilábalni a hírnév okozta káoszból. Andrew McCarthy története ezért különösen erős. Képes volt felállni, szembenézni a függőségével, és egy teljesen új, józan életet felépíteni.
A nyolcvanas évek szívtiprójából ma egy sokoldalú, felelősségteljes, mégis kíváncsi alkotó lett, aki továbbra is érdekes szerepeket választ, rendez, ír, utazik, és közben igyekszik jó apja lenni a gyerekeinek. Ez az út talán még izgalmasabb, mint bármelyik film, amelyben valaha játszott.
