„Ha Isten valós, miért nem látjuk?”
Gyakran Albert Einsteinhez kötik ezt a gondolatot.
Einsteint sokan a relativitáselmélettel és képletekkel azonosítják. Pedig nem csak azt firtatta, hogyan működik a világegyetem. Az is érdekelte, mi állhat a rend mögött, és mit nevezünk egyáltalán „Istennek”.
A gyerekkori hitből tudatos kétely
Einstein zsidó családban nőtt fel. Gyerekként egy ideig nagyon komolyan vette a vallást, olyan őszinte biztonsággal, ahogy egy gyerek hinni tud.
Körülbelül tizenkét évesen ez a bizonyosság megingott. A népszerű ismeretterjesztő könyvek egy sokkal régebbi, nagyobb és összetettebb univerzumot mutattak, mint amit a történetek szó szerinti olvasata sugallt.
A gyerekkori hite elhalványult, de nem lett belőle üresség. Einstein nem vált „klasszikus” ateistává. Inkább olyan istenképet keresett, ami nem ütközik a tudománnyal, sőt, a természet rendjén keresztül érthetőbbé válik.
Spinoza Istene
Amikor arról kérdezték, hisz-e Istenben, Einstein többször utalt Baruch Spinozára. Spinoza Istene nem személy, aki beavatkozik az emberek életébe. Inkább a természet harmóniája és ésszerű rendje, ami mindenhol jelen van.
Einstein szemében Isten nem egy alak a „világ tetején”. A „isteni” a világegyetem törvényeiben volt benne: a természetben, a szabályokban, a matematika pontosságában.
A világegyetem nem véletlen kupac
Einsteint lenyűgözte, hogy a valóságot általános törvények irányítják. Az idő, a tér, a gravitáció, a fénysebesség, mind következetesen viselkednek, bárhol járunk a kozmoszban.
Szerinte ez a rend nem puszta baleset. Erre utal a híres mondata is: „Isten nem kockázik a világegyetemmel.”
Ez nem csak fizikai állítás volt. Inkább egy meggyőződés: a jelenségek mögött mély, érthető szerkezet húzódik.
Einstein szerette képekkel magyarázni ezt. Az embert egy gyerekhez hasonlította, aki belép egy hatalmas könyvtárba. A polcok tele vannak könyvekkel, ismeretlen nyelven. A gyerek érzi, hogy rend van, mintha lenne „szerző” is, csak épp nem tudja megfejteni az egészet.
Ebben a nézőpontban Isten nem azért „láthatatlan”, mert elrejtőzik. Az arányok miatt az. Az emberi értelem korlátos, a világegyetem nem az.
Lehet, hogy nem látjuk közvetlenül, mégis látjuk a nyomait: törvényeket, szerkezetet, összhangot, szépséget.
„Kozmikus vallásos érzés”
Einstein a saját szemléletét „kozmikus vallásos érzésnek” nevezte. Ez nem rítusokról szólt, nem dogmákról, és nem emberarcú istenképekről.
Inkább arról a csendes rácsodálkozásról, amit akkor érzünk, amikor az eget nézzük, megértünk egy természeti törvényt, vagy hirtelen átérezzük, milyen kicsik vagyunk az egészhez képest.
Nála a tudományos felfedezés nem a titok tagadása volt. Sokszor inkább közelebb vitte a rejtélyhez.
Tudomány és spiritualitás, nem ellenségek
Einstein nem kedvelte sem a merev ateizmust, sem a dogmatikus vallásosságot. Nem a „szentséget” tagadta, hanem az egyszerűsített, emberre formált istenképet utasította el.
A tudomány számára olyan volt, mint a világegyetem olvasása. A spiritualitás pedig az a szerénység és csodálat, ami akkor születik meg, amikor rájövünk, mennyi mindent nem értünk még.
Nála a fő kérdés nem az volt, hogy létezik-e Isten. Hanem az, hogy az ember képes-e teljesen felfogni azt, ami a létezés mögött van.
Valószínűleg nem teljesen. Mégis, minden új törvénnyel, minden megfigyelt csillaggal mintha egy újabb oldalt lapoznánk fel. És Einstein szerint ez önmagában is mélyen „lelki” élmény.
Rövid gondolatok, amik segíthetnek
-A spiritualitás és a szervezett vallás nem ugyanaz, néha távol is állhatnak egymástól.
-A kíváncsiság és a rácsodálkozás nem gyengeség, hanem belső erő.
-A tudomány nem mindig tünteti el a titkokat, sokszor csak még érdekesebbé teszi őket.
-A saját határaink elfogadása hozhat józan alázatot és tisztább látást.
Einstein szemében a „miért nem látjuk Istent” kérdés végül az emberről szól. Arról, meddig ér el a figyelmünk és a megértésünk. Nem biztos, hogy mindent átlátunk, de minden felfedezéssel egy kicsit jobban értjük a rendet, ami körülvesz minket.
