Harminckét éve éltünk együtt, és azt hittem, már minden oldaláról ismerem a férjemet, még azt a változatát is, aki teljesen tehetetlenné vált, ha valami fájt neki. A balesete után azonban Conor nem engedte, hogy segítsek. Minél jobban óvta ezt az egyetlen sérülést, annál biztosabb voltam benne, hogy valami mást is titkol.
– Ne nyúlj a gipszhez!
Conor olyan élesen szólt rám, hogy a kezem megállt a levegőben, néhány centire a jobb lábától.
A fürdőszoba padlóján ült a kád mellett. Az egyik mankó a mosdó alatt hevert, a másik eltorlaszolta az ajtót. A gipsz felső széle megrepedt, a bélés pedig elcsúszott.
– A földön ülsz. Csak segíteni akarok.
– Megoldom egyedül.
– Épp most veszítettél a kád elleni küzdelemben.
– Cynthia.
Valami a hangjában arra késztetett, hogy elhallgassak.
Nem bosszúság volt. Félelem.
Conor a törülközőért nyúlt, de nem volt elég gyors. A meglazult bélés annyira félrecsúszott, hogy megláttam a gipsz fölött húzódó, hosszú, rózsaszín heget.
A seb gyógyulóban volt. Semmi köze nem lehetett ahhoz a bokatöréshez, amit állítása szerint két héttel korábban szerzett.
– Conor… mi ez?
A férjem a törülközőre szorította a kezét.
Az elmúlt két hét különös viselkedése hirtelen értelmet nyert. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.
Harminckét év házasság alatt az ember sok mindent megtanul a másikról.
Tudtam, hogy Conor hangosabban horkol, ha a hátán fekszik. Azt is tudtam, hogy mindig azt mondja, nem éhes, aztán ellopja a sült krumplim felét. Ha pedig beteg, teljesen megfeledkezik a méltóságáról.
Egy megfázásból leves, tea, plusz takarók és óránkénti beszámoló lesz az orrmelléküregeiről.
Ezért amikor a munkatársa, Nathan egyik délután hazahozta Conort begipszelt jobb lábbal, arra számítottam, hogy hat hétig mindenben segítségre szorul majd.
Nathan évek óta dolgozott Conorral. Már többször találkoztam vele, és tudtam, hogy csendesebb a férjemnél, türelmes pedig legalább kétszer annyira.
Aznap délután erre a türelemre nagy szükség volt. Amikor ajtót nyitottam, Nathan egyik karjával Conor derekát tartotta.
– Mi történt?
– Elcsúszott egy vizes padlón – felelte Nathan.
Conor nyögve ereszkedett le a kanapéra.
– Eltört a bokám. Az orvos szerint hat hétig lesz rajtam a gipsz. Borzalmas lesz.
Hat hét. Péntekre már biztosan kitüntetést érdemeltem volna.
Párnákat tettem a lába alá, aztán vittem neki egy pohár vizet.
– Kell még valami, felség?
– Egy tea jólesne, Cyn.
Ránéztem.
– Te kérdezted.
– Egyáltalán nem úgy értettem.
Elvigyorodott. Ez már az én Conorom volt.
Azért elkészítettem neki a teát. Amikor visszaértem, a gipsz felső szélénél gyűröttnek tűnt a bélés. Odanyúltam, de Conor elhúzta a lábát.
– Megoldom.
Nevettem.
– Mióta?
– Nem akarom, hogy véletlenül megüsd.
– Conor, egyszer egy este négyszer is megkértél, hogy mérjem meg a lázad.
– Magas lázam volt.
Azzal még távolabb húzta a lábát.
Másnap reggel felajánlottam, hogy zuhanyozás előtt becsomagolom a gipszét.
– Nem kell. Majd megcsinálom.
– Egy lábon egyensúlyozva akarod körbetekerni a saját lábad?
– Megoldom, Cynthia. Kérlek, ne anyáskodj felettem.
Felvitte a műanyag védőhuzatot. Egy perc múlva hallottam, hogy bezárja a fürdőszoba ajtaját.
Conor soha nem szokta kulcsra zárni.
Három nappal később megkérdeztem, mikor kell visszamennie kontrollra.
– Jövő héten.
– Melyik nap?
– Felírtam.
– Hová? Szívesen elkísérlek.
Elfordította a tekintetét a tévéről.
– Elintézem, Cynthia.
Megint előjött ez a hang.
Nem bosszúság. Inkább titkolózás.
– Mióta eltört a bokád, feltűnően önálló lettél.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy harminckét éve tőlem kérdezed meg, hol tartjuk az aszpirint.
– Ez azért túlzás.
– Ugyanabban a szekrényben van, ahová akkor tettük, amikor ideköltöztünk.
Majdnem elmosolyodott, de aztán eltűnt az arcáról a mosoly.
A következő héten egyre nehezebb volt félresöpörni az apró furcsaságokat.
Akkor zuhanyozott, amikor én lent voltam. Az ágyban a sérült lábát mindig a tőlem távolabbi oldalra tette. Ha beléptem, miközben a gipszét igazgatta, azonnal megállt a keze.
Aztán felhívta Nathan.
Conor telefonja a konyhapulton hevert, ő pedig a nappaliban volt, ezért felvettem.
– Szia, Nathan!
– Ó, szia, Cynthia.
– Kéred Conort?
– Csak érdeklődni akartam, hogy van az egész után.
Összeszorult a kezem a telefon körül.
– A bokatörés után, ugye?
Egy pillanatig hallgatott.
– Igen. Arra gondoltam.
Kinéztem a nappaliba. Conor úgy tett, mintha olvasna.
– Jól van.
– Rendben. Mondd meg neki, hogy kerestem.
Amikor letettem a telefont, Conor felnézett.
– Nathan volt?
– Igen.
– Mit akart?
– Érdeklődött, hogy vagy az egész után.
Felvonta a szemöldökét.
– Micsoda?
– Pontosan így fogalmazott.
Conor vállat vont.
– A munkahelyi balesetre gondolt, Cyn.
Mielőtt észrevehette volna, hogy nem hiszek neki, kimentem a konyhából.
Aznap este elhatároztam, hogy nem nézem át a telefonját, és nem kezdek fiókokban kutatni. Vacsora után inkább felteszek neki egyetlen kérdést:
Mit titkolsz előlem?
De erre nem került sor. Fentről nagy csattanás hallatszott.
Aztán megtaláltam Conort a kád mellett, és megláttam a heget.
A férjem a törülközővel eltakarta a lábát.
– Mi történt?
– Semmi.
– A semmitől nem marad ilyen heg.
– El van intézve.
– Micsoda van elintézve?
Conor az ajtó felé pillantott.
– Conor.
– Eltávolítottak valamit.
Összeszorult a gyomrom.
– Mit távolítottak el?
– Egy foltot.
– Milyen foltot?
Nem felelt.
Leültem mellé a földre.
– Conor, nézz rám.
Rám emelte a tekintetét.
– Mondd el az igazat.
Lehanyatlott a válla.
– Bőrrák.
Egy pillanatig csak a fürdőszobai ventilátor zúgását hallottam.
Aztán záporozni kezdtek belőlem a kérdések.
– Mikor vették észre? Mit távolítottak el? Jól vagy? Mikor kell visszamenned?
– Elég, Cynthia. Kérlek, hagyd abba.
Elhallgattam.
Conor megdörzsölte a homlokát.
– Pontosan ezért nem mondtam el.
– Mert kérdezősködöm?
– Mert rögtön megpróbálod megoldani az egészet, mielőtt bárki átélhetné, amit érez.
Fájt, hogy ezt mondta, mert nem volt teljesen alaptalan. De az sem volt rendben, amit ő tett.
– Mióta tudod?
Elfordította a tekintetét.
– Conor.
– Pár hónapja.
Bámultam rá.
– Hónapok óta?
– Meg akartam várni, amíg többet tudok.
– Addig pedig úgy döntöttél, hogy nem lehetek melletted.
Megfeszült az arca. Eszembe jutott Nathan különös hallgatása a telefonban.
– Nathan tudta?
Conor nem válaszolt elég gyorsan. Ennyi elég volt.
Először a megrepedt gipszet kellett rendbe hoznunk. Telefonon orvosi tanácsot kértem, aztán megbeszéltük, hogy megnézetjük és kicseréltetjük.
Ezután lementem, és felhívtam Nathant. Második csörgésre felvette.
– Cynthia?
– Tudtál a rákról?
Csend lett.
– Igen.
– Mióta?
– A biopszia után tudtam meg.
Leültem.
– A bokatörés előtt?
– Igen.
– Elvitted valamelyik vizsgálatra?
– Egyszer, miután eltávolították a foltot. Nem tudott vezetni.
Ez már nem egyetlen, pánikból kicsúszott hazugság volt. Conor egész rendszert épített arra, hogy kívül tartson az ügyön.
– Mondtad neki, hogy szóljon nekem?
– Többször is.
Nathan nagyot sóhajtott.
– Conor félt, Cynthia.
– Tudom. Elhiszem. De én vagyok a felesége.
– Tudom.
Hagytam, hogy egy pillanatig csend legyen közöttünk.
– Köszönöm, hogy válaszoltál.
Letettem, de nem kezdtem járkálni, és nem próbáltam azonnal mindent elrendezni. Inkább felhívtam a lányunkat, Tillyt.
Vidáman szólt bele.
– Szia, anya!
– Apádnak bőrrákja volt, Tilly.
A csendje mindent elárult.
– Te tudtad.
– Anya…
– Mióta tudsz róla?
– Néhány hete elvittem egy kontrollra.
Behunytam a szemem.
– Miért nem szóltál?
– Apa megkért, hogy ne mondjam el.
– És te belementél?
– Azt hittem, segítek neki. Nagyon megijedt, anya. Most már jól van, de akkor még nem tudtuk, mi lesz.
– Az segített neki, hogy eltitkoltad előlem?
Megkeményedett a hangja.
– Talán azt kellene megkérdezned, miért gondolta, hogy muszáj elhallgatnia előled.
Elakadt a lélegzetem.
– Anya, te nem hagyod, hogy az ember féljen. Mielőtt bárki elmondhatná, mitől tart, te máris megpróbálsz mindent elintézni.
Erősebben szorítottam a telefont.
– Ettől még rendben van, amit tett?
– Nem. Nincs rendben.
A hangja meglágyult.
– De ha tényleg tudni akarod az igazat, ennek is köze van hozzá.
Aznap este először nem volt kész válaszom.
– Tényleg ezt gondolod rólam?
Tilly egy pillanatig hallgatott.
– Szerintem úgy mutatod ki a szeretetedet, hogy gondoskodsz rólunk. Néha viszont olyan gyorsan kezdesz intézkedni, hogy senki sem tudja elmondani, mit érez.
– De akkor is szólnia kellett volna – tette hozzá. – Ezt neki is megmondtam.
– És hallgatott rád?
– Akkor még nem.
Miután letettük, már nem tudtam úgy gondolni az egészre, mintha Conornak egyedül lett volna igaza vagy nekem egyedül.
Aznap este Conor nővére, Amanda átjött egy tepsi brownie-val.
– Gondoltam, egyikőtöknek sincs szüksége még egy rakott ételre – mondta.
Amanda két évvel idősebb volt Conornál, és elég egyenes ahhoz, hogy a férjemet zavarba hozza.
– Hogy van a bokád? – kérdezte.
– Még megvan – szólt ki Conor.
Amanda leült vele szembe, majd a lábára nézett.
– Legalább most betartod az orvos utasításait.
Conor arca megváltozott.
– Ez mit jelent? – kérdeztem.
Amanda Conorra pillantott.
– Semmit – mondta ő.
A nővére összevonta a szemöldökét.
– Conor, még mindig nem mondtad el Cynthiának?
– Amanda, miről beszélsz?
Letette a teáscsészéjét.
– A biopszia után megmondtam neki, hogy hiba kihagyni téged ebből.
– A biopszia után? – kérdeztem.
– Ezt nem kellett volna elmondanod – szólt Conor.
– Úgy látszik, kellett.
A férjemhez fordultam.
– Tudott a biopsziáról? A nővérednek és a lányunknak elmondtad, engem pedig kihagytál?
– Cynthia…
– Ki tudta meg először?
– Miért számít ez most?
– Mert próbálom megérteni, mikor döntötted el, hogy nekem már nem mondhatsz el semmit.
Amanda felállni készült.
– Kérlek, maradj – mondtam neki. – Nem te tehetsz erről.
– Nathan tudott róla. Amanda tudott róla. Tilly elvitt egy vizsgálatra. Én vagyok a feleséged, mégsem tudtam semmiről.
Conor vállai leereszkedtek.
– Először Nathannek mondtam el.
– Miért neki?
– Észrevette, hogy folyton eljövök a munkahelyemről.
Amanda megrázta a fejét.
– A biopszia után azért hívtál fel, mert féltél. Azt kérted, ne mondjam el Cynthiának – tette hozzá. – Én pedig megmondtam, hogy ezzel nem véded őt.
– Tilly később tudta meg?
Conor bólintott.
– El kellett vinnie egy vizsgálatra.
Most már ismertem a sorrendet.
Másnap reggel Conor az asztalnál ült, és sóhajtott. Tudtam, hogy ez a sóhaj kávét jelent.
Tovább ettem.
– Mit szeretnél?
– Kávét.
– Akkor kérd meg.
Pislogott egyet.
– Azt hittem, épp most tettem meg.
– Felsóhajtottál, és arra vártál, hogy elkészítsem. Ez nem ugyanaz.
Figyelmesen nézett rám.
– Hoznál nekem egy kávét, Cynthia?
– Igen.
Néhány nappal később Conor mankóval jött be a konyhába.
– Csütörtökön újabb vizsgálatra kell mennem. Eljönnél velem?
Azonnal beindult bennem a késztetés, hogy máris mindent megszervezzek. Mégis megálltam.
– A feleségedként szeretnéd, hogy ott legyek, vagy azért, hogy jegyzeteljek?
– A feleségemként.
Elkísértem. A rendelőben már azelőtt kérdések kavarogtak a fejemben, hogy Conor feltette volna az elsőt. Visszafogtam magam.
Rám nézett.
– Te is szeretnél kérdezni valamit.
– Igen, de előbb te jössz.
Conor megkérdezte, amit tudni akart, én pedig figyeltem. Amikor befejezte, ismét rám nézett.
– Van kérdésed?
– Egy.
Feltettem, aztán nem sorjáztattam tovább.
Az orvos elmondta, hogy az érintett területet kezelték, de Conornak rendszeres bőrvizsgálatokra és kontrollokra kell járnia.
Megkönnyebbültem. Nem kezdődött újabb baj, csak végre megtudtam az igazat, amivel együtt kellett volna szembenéznünk.
Az autóban Conor megszólalt.
– Köszönöm.
– Hogy eljöttem?
– Hogy nem intéztél mindent helyettem.
Hagytam, hogy a szavai fájjanak.
Aznap este végre elmondta, miért titkolta el előlem a diagnózist.
– Amikor anyád beteg volt, egyszer megtaláltalak a konyha padlóján ülve.
Már a mondat befejezése előtt eszembe jutott az a nap. Anyámról gondoskodtam, dolgoztam, alig aludtam, és minden időpontot, minden gyógyszert számon tartottam. Aztán elfelejtettem visszavinni egy könyvet a könyvtárba.
Ez az apró hiba teljesen összetört.
– Emlékszem.
– Amikor meghallottam, hogy rák, azt a képet láttam magam előtt.
– Engem a padlón?
Bólintott.
– Kimerült voltál, és gyászoltál. Nem tudtam kiverni a fejemből. Azt hittem, így védelek.
– Elhiszem. De attól még nem volt rendben, amit tettél.
Lesütötte a szemét.
– Fogtad életem egyik legrosszabb pillanatát, és úgy döntöttél, csak úgy bízhatsz bennem, ha megóvsz mindentől.
– Nathan nem tett fel húsz kérdést – mondta. – Csak leült mellém. Erre volt szükségem, Cyn.
– Nekem is szólnod kellett volna.
– Nem tudtam, hogyan.
– Akkor legalább próbálkozhattál volna ügyetlenül.
Felnézett.
– Mivel?
– Azzal, hogy félsz mellettem. Hogy nem találod a megfelelő szavakat. Hogy megengeded, hogy én is féljek.
Néhány nappal később Tilly átjött hozzánk.
Conorra néztem.
– Nem söpörjük félre, ami történt.
Tilly megmerevedett. Conor bólintott.
– Tilly, nem kellett volna megkérnem, hogy titkolózz anya előtt.
– Azt hittem, segítek neked, apa.
– Segítettél. De közben kettőnk közé állítottalak.
Tilly rám nézett.
– Sajnálom, anya.
– Megértem, miért tetted. De egyikőtök sem döntheti el helyettem, hogy mit bírok el.
Miután Tilly elment, Conor megkérdezte:
– Mit szeretnél most tőlem?
– A férjemet. Nem egy védelmezőt, aki kizár az életéből.
Bólintott.
– És ha mellettem nehéz félned, mondd el. Dolgozni fogok rajta.
Megfogtam a kezét.
– De ne hazudj nekem, és ne nevezd szeretetnek.
Néhány héttel később levették Conor gipszét. Mellém ült.
– Aggódom a következő kontroll miatt.
A régi kérdések már formálódtak bennem, de hagytam őket elcsitulni.
– Segítséget szeretnél, vagy csak azt, hogy veled legyek?
– Csak maradj mellettem.
Conor megindult a kezem felé, aztán félúton megállt, mintha már nem tudná, szabad-e megfognia. Én nyúltam oda hozzá.
Ujjai megszorították az enyémeket. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzem: fél, de mégis próbálkozik.
Kis idő múlva lenézett a lábára.
– Most már hozzáérhetsz, tudod.
– Tudom.
A farmerján át a kezemet arra a helyre tettem, ahol a heg eltűnt az anyag alatt.
Még mindig haragudtam rá azért, amit elvett tőlem. És hálás voltam, hogy jól van. Mindkettő igaz lehetett egyszerre.
Conor nem húzódott el.
Most nem azért nyúltam hozzá, mert valamit meg kellett oldanom. Ő csak arra kért, hogy maradjak mellette. Végre megértettem, mi a különbség.
