Nemrég elvittem a 92 éves apukámat a bevásárlóközpontba, hogy vegyünk neki egy új cipőt. A vásárlás után leültünk enni a pláza egyik étkezőjében, ahol észrevettem, hogy csendben figyel egy közeli asztalnál ülő tinédzsert.
A fiú haja élénk, szivárványszínű volt, zöld, piros, narancssárga és kék tincsekkel, magabiztosan, feltűnően beállítva.
Valahányszor a srác felénk pillantott, látta, hogy apám ránéz. Apa nem bámulta bántóan vagy elítélően, egyszerűen csak kíváncsi volt rá.
Egy idő után a tinédzser kissé ingerült lett, és megkérdezte: „Valami gond van, uram?” Apám nem sértődött meg, nem lett ideges, csak kedvesen elmosolyodott, ami rögtön oldotta a feszültséget.
Elmondta neki, hogy minden korosztály másképp fejezi ki magát, és hogy ő kifejezetten érdekesnek találja, ahogy a fiú vállalja a stílusát, nem zavarónak, hanem figyelemre méltónak.
A fiú meglepődött, aztán láthatóan megkönnyebbült.
Apám ezután mesélni kezdett a saját fiatalkoráról, és arról, hogyan próbáltak akkoriban kitűnni az emberek. Rámutatott, hogy minden generáció keresi a maga útját, hogy különleges legyen.
Megmondta a srácnak, hogy bátor dolog, ha valaki ilyen nyíltan fel meri vállalni a külsejét.
A fiú egyre figyelmesebben hallgatta, a korábbi feszültség helyét lassan kíváncsiság vette át. A rövidnek induló párbeszédből meleg, őszinte beszélgetés lett, egy apró híd két távoli kor között.
Mire befejeztük az ebédet, a tinédzser megköszönte apámnak a kedves, bátorító szavakat.
Egy félreértéssel induló helyzetből őszinte, tartalmas beszélgetés lett önazonosságról és önkifejezésről.
Ahogy figyeltem őket, újra ráébredtem, mennyit számít egy kis türelem és kedvesség.
Az a rövid találkozás a plázában megmutatta, hogy a megértés gyakran ott kezdődik, hogy egyszerűen hajlandók vagyunk meghallgatni egymást, és hogy az apró pillanatok is maradandó nyomot hagyhatnak valakiben.
