Minden reggel reggelit vittem egy magányos fiúnak, halkan, hogy a vezetőség ne tudja meg. Egyik nap viszont nem jelent meg, helyette fekete autók álltak meg a kávézó előtt, és a katonák által átadott levél összeroppantotta a mellkasomat.
Minden reggel poharakat tettem ki, letöröltem az asztalokat, és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. A napok egymásra csúsztak, ugyanazok az arcok, a kávé illata, és a csengő hangja az ajtó felett.
Egy délelőtt észrevettem egy fiút. Kicsi volt, úgy tízéves lehetett, a hátizsákja nagyobbnak tűnt nála. Pontban 7:15-kor érkezett, a legtávolabbi sarokba ült, és csak egy pohár vizet kért.
A tizenötödik napon letettem elé egy tányér palacsintát.
„Véletlenül többet készítettünk” mondtam, mintha csak félrecsúszott volna valami.
Sokáig nézett, aztán halkan megszólalt:
„Köszönöm.”
Onnantól mindennap vittem neki reggelit. Nem árulta el, ki ő, és miért van egyedül, szülők nélkül. Csendben evett, aztán mindig megköszönte.
Aztán egyszer nem jött. Vártam, a bejáratot figyeltem, míg fel nem bőgtek kint a motorok. Négy fekete terepjáró állt meg a bejáratnál. Egyenruhás férfiak léptek be, és szótlanul átnyújtottak egy levelet.
Az első sor után kicsúszott a kezemből a tányér. Halálos csend ült a kávézóra.
Pontosan emlékszem rá. 9:17 volt. A levegő is sűrűbbnek tűnt, mire a négy autó megállt a küszöbnél. A katonák lassan jöttek be, mintha nem csak papírokat hoztak volna, hanem valaki sorsát is.
Az egyikük odalépett, levette a sapkáját, és megkérdezte, ki az a nő, aki reggelente enni adott a fiúnak. Kiszaladt a számból a nyál. „Én vagyok” feleltem.
Elővett egy hajtogatott levelet. A hangja alig észrevehetően remegett.
A fiú neve Ádám volt. Az apja katona. Szolgálat közben meghalt.
Halála előtt ezt írta: „Köszönd meg a kávézós nőnek, aki megetette a fiamat. Azt adta neki vissza, amit a világ elvett tőle, az emlékezés érzését.”
Amikor a végére értem, áruló módon remegni kezdett a kezem. Minden megfagyott körülöttem, még a kanalak csörrenése is elhalt. A katonák tisztelegtek. Én csak álltam, és nem jött ki hang a torkomon.
Sokáig nem tértem magamhoz. Újra és újra elolvastam a levelet, mintha attól féltem volna, hogy eltűnnek a betűk, ha elengedem. Néha elképzeltem, hogy mégis befordul az ajtón, ugyanazzal a hátizsákkal, ugyanazzal a félénk mosollyal.
Néhány hét múlva újabb levél érkezett. Ugyanattól a tiszttől. Bent egy rövid üzenet és egy fénykép volt, a fiú ült a fűben, mellette egy egyenruhás férfi.
Kiderült, hogy az apja bajtársa fogadta örökbe, annak az embernek az élete, aki egyszer az apjának köszönhetően megmenekült.
„Most már otthona van. És gyakran emlegeti a nőt, aki reggelente enni adott neki” állt a levélben.
