Sok családnak a hamvasztás kérdése egyszerre nehéz és érzelmes. Gyakran jön vele bizonytalanság, és néha bűntudat is. Sok hívőben ott motoszkál a gondolat: bűn-e a hamvasztás, és mit szólna hozzá a lelkészem? Felekezetenként és személyenként eltérhet a megközelítés, de a lelkészek többsége jóval megértőbben beszél erről, mint ahogy azt sokan előre feltételezik.
„A Biblia nem tiltja egyértelműen”
A leggyakoribb mondat, amit lelkészektől hallani: a Biblia nem mondja ki, hogy a hamvasztás tilos. A Szentírásban sok temetésről olvasunk, ezért a zsidó és a korai keresztény közösségekben a földbe temetés lett a megszokott. Ettől még sok lelkipásztor hangsúlyozza, hogy ami szokás volt, az nem feltétlen parancs.
Sokan úgy fogalmaznak: nincs olyan igevers, amely egyenesen bűnnek nevezi a hamvasztást. Emiatt gyakori tanács, hogy ne keverjük össze a hagyományt az isteni törvénnyel.
„Isten erejét nem korlátozza a hamu”
Gyász idején sok lelkész erre ad megnyugtatást: a hamvasztás nem akadálya a feltámadásnak. A keresztény hit szerint Isten a porból teremtett, és ugyanúgy fel tudja támasztani az embert akkor is, ha a test nem maradt épen.
Sokszor elhangzik az is, hogy a történelem során rengetegen haltak meg tűzben, háborúban, vagy vesztek oda a tengeren. Ha a feltámadás a test megőrzésén múlna, akkor a reménység nagyon törékeny lenne. Lelkipásztori szemmel a hamu nem jelent teológiai akadályt egy mindenható Isten számára.
A döntés mögötti szándék számít
A lelkészek gyakran arra teszik a hangsúlyt, hogy milyen lelkületből születik a döntés. Nem a technikai megoldást figyelik, hanem azt, hogy a búcsú méltó-e, és tiszteletet ad-e az elhunytnak.
Sok lelkipásztor szerint a hamvasztás önmagában erkölcsileg semleges. A kérdés az, hogy a választás tükrözi-e a test iránti tiszteletet (mint Isten teremtménye), és megmarad-e benne a hit és a remény. Ha valaki anyagi okokból, egyszerűség miatt, környezeti szempontokból, vagy családi egységből dönt a hamvasztás mellett, azt többnyire nem tekintik bűnnek.
„Egyes felekezetek inkább a temetést tartják helyesnek, és ez rendben van”
Vannak hagyományok, amelyek ma is a koporsós temetést részesítik előnyben. Történetileg a temetés sokak számára a nyugalom, a várakozás, és a feltámadás reménységének jele volt. Egyes liturgikus közösségekben ez a jelképiség még mindig fontos.
Még azok a lelkészek is, akik a temetést ajánlják, sokszor hozzáteszik: ez inkább irány, nem ítélet. Ha van rá lehetőség, bátoríthatják a temetést, de ritkán állítják, hogy a hamvasztás veszélyeztetné a hitet vagy az üdvösséget.
A lelkipásztori gondoskodás előrébb való, mint a vita
A mindennapokban a lelkészek többsége nem elvi csatát akar nyerni. A fő céljuk az, hogy a gyászolókat vigasztalják. Egy temetés körüli időszakban sokkal többet számít az együttérzés, mint a szigorú számonkérés.
Sokan úgy látják, hogy a bűntudat erőltetése a gyász közepén nem Krisztus lelkületét tükrözi. Ehelyett Isten irgalmára, az örök élet reményére, és arra figyelnek, hogy a halál nem a történet vége.
„A hamvasztás egyre gyakoribb, keresztények között is”
A lelkészek a gyakorlati okokat is kimondják. A hamvasztás sok helyen elterjedt a költségek, a családok szétszórtsága, és a változó szokások miatt. Ma már sok gyülekezetben teljes értékű keresztény búcsúztatót tartanak, majd ezután kerül sor a hamvasztásra, különösebb feszültség nélkül.
Több lelkipásztor azt is megfigyelte, hogy az ellenérzések sokszor inkább kulturális félelmekből vagy örökölt nézetekből jönnek, nem pedig egyértelmű bibliai tiltásból.
Ami leggyakrabban elhangzik lelkészi oldalról
Ha összeadjuk a különböző véleményeket, egy gondolat visszatér: Istennek a hit, a szeretet és a reménység fontosabb, mint a temetési forma. A hamvasztás nem lelki kudarc, és a temetés sem automatikus „bizonyíték” a helyes életre.
A lelkészek sokszor erre emlékeztetnek: akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. Ezt az erős kapaszkodót szeretnék, hogy a családok magukkal vigyék, nem pedig a félelmet a végső döntés miatt.
