Hét hónappal ezelőtt kaptam egy diagnózist, ami összetörte mindazt, amit az életről gondoltam, rák.
Egyetlen pillanat alatt kibillent a világ.
Azt hittem, a kezelések, a fájdalom és a bizonytalanság lesznek a legnehezebbek.
Tévedtem. Az igazi kín az volt, ahogy a férjem lassan eltávolodott. Úgy tett, mintha törődne, közben a szíve már máshol járt.
Egy reggel, miközben takaróba csavarva ültem a kanapén, azt mondta, nem bír így látni tovább.
Amikor a telefonomért nyúltam, a közös számlánk üres volt, ő pedig eltűnt.
Amit nem tudott, hogy erre már számítottam, és felkészültem.
Még a betegség előtt éreztem a változást, a késő esték, a fagyos csendek, a semmitmondó magyarázatok. Egy halk belső jelzés arra kért, védjem magam, ezért a megtakarításaimat a saját nevemen lévő számlára tettem.
Nem gondoltam, hogy tényleg szükségem lesz rá, de amikor kilépett az ajtón, ez lett a mentőövem.
Nem sírtam. Nem könyörögtem. Megértettem, hogy nem vett el mindent. Csak helyet hagyott nekem, hogy felegyenesedjek.
A felépülés több lett, mint orvosi kezelés, átalakulássá vált.
A napjaimat kórházi szobákban töltöttem, az estéimet naplóírással, meditációval és csendes számvetéssel. Barátok érkeztek. A szomszédok ételt hoztak.
Egy kedves nővér karkötőt adott, ezen egy szó állt, Remény. Lassan engedett a félelem. Amikor az orvos kimondta, remisszió, sírtam, nem a kimerültségtől, hanem a büszkeségtől.
Nem csak egy betegségen jutottam túl. Kibírtam az elhagyást, a gyászt és a kétségbeesést, és épen jöttem ki belőle.
Most erősebb vagyok, mint valaha. Elindítottam egy kiscsoportot azoknak, akik egyedül küzdenek, mert a gyógyulás nem csak a test helyreállításáról szól, hanem az önérték visszaszerzéséről is.
Hogy elhagytak, nem tört össze, inkább megmutatta, mekkora erő volt bennem eddig is. Néha az élet csak akkor indul el igazán, amikor valaki kilép, és rájössz, sosem kellett kicsinek maradnod.
Ha te is küzdesz, mondd ki hangosan, mit érsz, és keresd meg azokat, akik melletted állnak. Mi volt az a lépés, amelytől te is visszanyerted az erődet?
