Tíz évig próbálkoztunk, mire végre megszülettek az ikerlányaink. Amikor magamhoz tértem a császármetszés után, Andrew nem volt mellettem, és a telefonját sem vette fel. Az orvos rám nézett, majd megkérdezte:
– Tényleg nem tudja, miért ment el?
Aztán megérkezett az anyósom egy borítékkal. Én pedig úgy döntöttem, hogy Andrew-nak és neki is szembe kell néznie velem.
– A hosszú telefontöltő – mondtam, az ágy szélén ülve, két kézzel a hasamat fogva. – Azt nem pakoltam be.
Andrew letérdelt a kórházi táska mellé.
– Az oldalzsebben van. A töltő, a papucsod, meg az a levendulás testápoló, amiről azt állítod, hogy nem is szereted.
– Zoknit is tettél be?
– Két párat. A bolyhosat is.
Behúzta a cipzárt, majd előhúzott valamit a ruhák közül. Úgy vigyorgott, mint egy gyerek.
– Ezt is eltettem. Majd később jól jön.
A kedvenc karamellás csokim volt, az aranyszínű csomagolása megcsörrent a kezében. Olyan hangosan nevettem, hogy a lányok megmozdultak a hasamban.
– Te tényleg mindenre gondolsz.
– Felkészült vagyok. Az nem ugyanaz, mint a nevetséges.
Ekkor megcsörrent a telefonja a komódon. Ránézett a kijelzőre, és kissé leeresztette a vállát.
– Anyám hív.
Hangszóróra tette.
– Andrew, drágám, gondolkodtam – szólt az anyja mézesmázos hangon. – A kórházból való hazatérésetek után odamegyek segíteni. Valakinek rendesen is gondoskodnia kell rólatok.
– Köszönjük, anya, de Helen már jön. Végig velünk lesz a lábadozás alatt. Mindent megbeszéltünk.
Rövid csend következett.
– Helen? Hát, milyen kedves Helen részéről.
– Anya.
– Csak azt mondtam, hogy kedves tőle. Azonnal hívj, ha történik valami. Hiszen én vagyok a nagymama.
A vonal megszakadt. Andrew a tarkóját dörzsölte.
– Megsértődött?
– Ez anyámnál teljesen megszokott – felelte.
Nem akartam tovább foglalkozni vele. Ez a mi napunk volt.
Amikor a táska az ajtó mellé került, én pedig felvettem a kabátomat, Andrew elcsendesedett. A gyerekszoba ajtajában állt, és a két fehér kiságyat nézte, amelyeket a saját kezével rakott össze.
– Mondhatok valami butaságot? – kérdezte.
– Ma csak okos dolgokat szabad mondani.
– Tíz év. A sok injekció, a várótermek… Az orvosok világosan megmondták, hogy az én eredményeimmel van gond. Ha másképp működött volna a testem, nem kellett volna ennyi mindenen átmenned.
Lehajtotta a fejét. Már hallottam korábban is, ahogy magát hibáztatja, de ma nem számítottam rá.
Odaléptem hozzá, és két kezem közé fogtam az arcát.
– Figyelj rám. Nem úgy gondolok a lányainkra, mint valamire, amit te nem tudtál megadni nekem. Ők a mi gyerekeink.
Elmosolyodtam.
– Benne van a te részed, az enyém, egy laboratóriumi edény és rengeteg szerencse. Együtt jutottunk el idáig.
– Tudom, csak…
– Együtt csináltuk végig – mondtam újra. – Néhány óra múlva pedig végre találkozunk velük.
A homlokát az enyémnek támasztotta, és remegő levegőt fújt ki.
Egy pillanatra eszembe jutott a fürdőszoba padlója. A hideg csempe a hátam alatt, a terhességi teszt a kád szélén, rajta az az egy makacs csík. Addig sírtam, amíg levegőt is alig kaptam. Andrew szó nélkül leült mellém.
Nem ígérte, hogy minden rendben lesz. Nem volt válasza, és nem is próbált kitalálni egyet. Csak ott maradt mellettem egy teljes órán át. Ez számított. Nem hagyott magamra.
Ma végre találkozhattunk a kislányainkkal, akiket hazavihettünk.
A kórházban a vizsgálatok tovább tartottak a vártnál. Végül bejött egy kedves, fáradt tekintetű orvos.
– Komplikáció lépett fel. Altatásban kell elvégeznünk a műtétet.
Összeszorult a gyomrom.
– Akkor nem leszek ébren?
– Nem. De ön és a babák is biztonságban lesznek.
Olyan erősen szorítottam Andrew kezét, hogy elfehéredtek az ujjaim.
– Ígérd meg, hogy itt leszel, amikor felébredek. Ígérd meg.
– Megígérem – mondta, és megcsókolta a kézfejem. – Én leszek az első, akit meglátsz.
Végigtoltak a folyosón. Az ajtó becsukódásáig Andrew-t néztem, és már előre elképzeltem, ahogy ébredésem után a karjában tartja a lányainkat.
Amikor magamhoz tértem, egy ápolónő állt mellettem.
– Gratulálok, anyuka! Két gyönyörű kislánya született. Mindketten jól vannak.
Egymás után a karomba adta őket, közben óvatosan megtámasztotta a könyökömet. Olyan picik voltak.
Az egyikük a kis öklével átfogta a kisujjamat, és abban a pillanatban mintha minden más eltűnt volna körülöttem.
Andrew-nak is látnia kell ezt, gondoltam, majd elfordítottam a fejem, hogy szóljak neki.
Az ablak melletti szék üres volt.
Biztosan kiment a mosdóba, kávéért ment, vagy felhívta az anyját – próbáltam megnyugtatni magam. Ezer ártatlan oka lehetett rá, hogy nincs bent.
A telefonomért nyúltam az éjjeliszekrényen, és felhívtam.
Kicsengett, majd a hangpostára kapcsolt.
– Szia, én vagyok. Már ébren vagyok. Gyere, nézd meg a lányaidat!
Vártam egy percet, aztán újra tárcsáztam. Nehéz volt mosolyognom. Megígérte, hogy ő lesz az első, akit meglátok. Andrew nem szokta megszegni az ígéreteit. Még a kiságyakat is pontos időbeosztás szerint szerelte össze.
– Elnézést – szóltam az ápolónőnek, igyekezve könnyednek tűnni. – Látta a férjemet?
A mosolya eltűnt.
– Szólok az orvosnak.
Senki sem hív orvost csak azért, mert a férje nincs a szobában.
A pulzusom felgyorsult. Az orvos összekulcsolt kézzel lépett be, és különös tekintettel nézett rám.
– A férje látta a babákat – mondta, majd tartott egy kis szünetet. – Tényleg nem tudja, miért ment el?
– Elment? Miről beszél? Hol van Andrew?
Az orvos közelebb húzott egy széket.
– Amíg ön még aludt a műtét után, Andrew beszélt velem. Olyasmit mondott, amire egyáltalán nem számítottam.
– Mit mondott?
Lassan kifújta a levegőt.
– Azt, hogy az édesanyja felhívta. Azt állította, bizonyítéka van rá, hogy a lányok nem Andrew gyermekei.
– Micsoda? – döbbenten néztem rá. – Tudja, min mentünk keresztül. Ott volt minden egyes injekciónál.
A hitetlenkedésemet hamar felváltotta a düh. Andrew egyetlen hívásomra sem válaszolt.
Megkerestem az anyja nevét a telefonomban, és remegő hüvelykujjal felhívtam. Második csörgésre felvette.
– Mit mondtál neki?
– Azt hiszem, pontosan tudod.
– Nem tudom. Mit mondtál a férjemnek?
– Ne emeld fel a hangod. Nem tesz jót neked.
A hangja szinte kedvesnek tűnt, amitől csak még jobban felment bennem a pumpa.
– Odamegyek, és megmutatom, ha ennyire nem érted. Maradj ott.
Azzal letette.
Mintha lett volna választásom, hogy elmenjek-e valahová.
Amíg vártam, még egyszer felhívtam Andrew-t. Megint a hangpostája jelentkezett.
Félretoltam a takarót, és megpróbáltam lelógatni a lábamat az ágyról. A fájdalom forró drótként hasított végig a hasamon. Felszisszentem, és majdnem összecsuklottam.
– Hé, óvatosan! – Az ápolónő már ott is volt mellettem, és visszasegített a párnákra. – Nagy műtéten esett át. Egyelőre nem mehet sehova.
Lihegve feküdtem, a könnyek csípték a szememet. Tíz évnyi küzdelem után most még a férjem után sem tudtam menni. Nem tudtam megkeresni, és rákényszeríteni, hogy rám nézzen. Két újszülött várt rám, a testem pedig nem engedelmeskedett.
Pont akkor akartam volna Andrew-ra támaszkodni, amikor ő fordított hátat nekem.
Az egyik kislány sírni kezdett. Vékony, dühös hangon követelte a figyelmet. A mózeskosár felé nyúltam, de a hasam fájdalma azonnal belém hasított.
– Hadd segítsek – mondta gyengéden az ápolónő.
Rosszul esett, hogy nem mondhattam nemet. Mégis csak ennyit feleltem:
– Köszönöm.
Aztán néztem, ahogy egy idegen a mellkasomra fekteti a lányomat.
Felhívtam az anyámat.
– Szia, kicsim! Megérkeztek? Ugye mindketten…
– Anya. Andrew elment. Az anyja felhívta, aztán elment, és nem veszi fel a telefont. Én pedig nem tudok…
A hangom elcsuklott.
– Már indulok – mondta. – Ne mozdulj, veszem a kabátomat.
Húsz perc múlva megérkezett, a haja félig feltűzve. Épp csak megpuszilta a lányokat, amikor újra kinyílt az ajtó.
Az anyósom lépett be. A legszebb gyöngysorát viselte, a hóna alatt pedig egy nagy borítékot tartott.
– Hát, itt vagyunk – mondta, miközben rám nézett, a babákra azonban ügyet sem vetett.
– Mutasd meg, amit Andrew-nak mondtál.
Sorban fényképeket rakott a takarómra. Az első képek az újszülött lányokról készültek, ezeket Andrew küldhette neki.
Az egyiket a telefonja mellé tartotta.
– Nézd az orrukat. Látod?
– Mit kellene látnom?
– Daniel orrát, Daniel állát – mondta diadalmas mosollyal. – Nyilvánvaló, hogy viszonyod van vele.
Daniel tizenkét éve a barátunk volt. A mi esküvőnkön is sírt.
– A babák háromórásak – mondta anyám olyan hideg hangon, hogy attól még a leves is megfagyott volna. – Ilyenkor mindegyikük egyforma.
Az anyósom rá sem hederített. Elővett még egy fényképet.
A képen Daniel és én látszottunk. A fotót szorosan körbevágta, így közel hajoltunk egymáshoz, Daniel karja pedig a vállamon pihent. Éppen nevettem. A fotó valóban félreérthetőnek tűnt.
– Ezt találtam meg múlt hónapban – mondta. – Ma elküldtem Andrew-nak. Amikor megláttam a babákat, nem hallgathattam tovább. Elment, hogy beszéljen Daniellel.
A szoba megfordult körülöttem.
– Tessék?
– Válaszokat akart, drágám. Valakinek meg kellett mondania neki az igazat.
Andrew valahol arról beszélgetett valakivel, hogy hűséges voltam-e hozzá, miközben én itt feküdtem, frissen megműtve, és a hangpostáját hívtam.
Újra megnéztem a fényképet. A kockás terítő, a papírtányérok. Andrew unokatestvérének születésnapi kerti partiján készült, az előző nyáron. Daniel akkor ölelt meg, amikor mindenki énekelt.
– Andrew is ott állt mellettünk – mondtam. – Egyszerűen levágtad a képről.
– Attól még nem helyes, ahogy Danielre nézel.
– A kép csak annyit bizonyít, hogy családi születésnapon voltunk. Anya, keresd meg az eredetit a családi csoportban. A teljes képet.
Anyám görgetni kezdett a telefonján, majd felém fordította a kijelzőt. A szélesebb képen Andrew látszott, kezében a születésnapi tortával.
Ezután felhívtam Danielt. Egyet csengett a telefon.
– Em? Andrew itt van – mondta. – Mi történt?
– Hozd vissza. Az anyja is itt van, és van valami, amit Andrew-nak látnia kell. Azt akarom, hogy mindkettőnk előtt magyarázza el.
– Máris indulunk. Húsz perc, és ott vagyunk.
Letettem a telefont. Az anyósom mosolya elvékonyodott.
– Drágám, borzalmas napod volt. Pihenned kellene. Holnap mindent megbeszélünk.
– Nem.
– Kimerült vagy.
– Az vagyok. De most fogjuk megbeszélni.
Andrew lépett be elsőként, Daniel egy lépéssel mögötte jött. Andrew szeme vörös volt. Megállt, amikor meglátta a takarómra terített fényképeket.
A szívem nagyot dobbant. Órák óta arra vágytam, hogy visszajöjjön. Minden porcikám azt akarta mondani neki, hogy végre itt van, és adja a karjába az egyik kislányt.
Aztán eszembe jutott, miért nem volt mellettem, amikor felébredtem. A megkönnyebbülésem keserűséggé változott.
– Nézd meg, mit küldött neked az anyád – mondtam, és felé nyújtottam a kivágott képet. – Aztán nézd meg ezt.
Anyám felé fordította a telefonját. A széles képen Andrew ott állt közvetlenül mögöttünk, kezében a tortával. Vigyorgott, a tortán pedig csillagszórók égtek.
Andrew a telefonra, majd az ágyamon heverő képre nézett.
Senki sem szólalt meg.
– A babák úgy néznek ki, mint… – kezdte az anyja.
– Azt mondtad Andrew-nak, hogy bizonyítékod van – vágtam közbe. – Közben csak egy olyan fényképed volt, amelyről őt levágtad.
– Csak azt akartam, hogy figyeljen oda. Joga van kérdéseket feltenni.
– Nem volt köztünk semmi – mondta Daniel nyugodtan. – Esküszöm a saját gyerekeimre. Soha nem történt semmi.
– Tudom. Köszönöm, Daniel. Nincs több kérdésem hozzád.
Andrew az anyja felé fordult.
– Azt mondtad, rajtakaptad őket kettesben.
– Csak védeni akartalak. Annyi mindenen mentetek keresztül, mire gyereketek lett…
– Ezt használtad fel arra, hogy kételkedjen a saját lányaiban – mondtam. – Aztán idejöttél, hogy nekem kelljen védekeznem. Menj el.
Az anyósom a kórházi ágy korlátjára tette a kezét.
– Andrew, mondd meg neki. Az anyád vagyok. Nem tilthat el az unokáimtól egy fénykép miatt.
– Engedd el az ágyamat – mondtam. – Nem te döntöd el, ki maradhat ebben a szobában.
Andrew odalépett az ajtóhoz, és kitárta.
– Anya, Em azt kérte, hogy menj el.
Az anyja ránézett, mintha arra várna, hogy meggondolja magát. Andrew azonban továbbra is nyitva tartotta az ajtót. Végül összeszedte a fényképeit, és kiment.
Andrew becsukta utána az ajtót, majd felém fordult. A szememet rajta tartottam. Egy kérdésre még mindig csak ő adhatott választ.
– Sajnálom, Em. Olyan meggyőzően adta elő, és csak arra tudtam gondolni, hogy miattam kellett ennyit várnunk a gyerekekre.
– Miért nem vetted fel a telefont?
A padlóra nézett.
– Láttam, hogy hívsz. Előbb Daniellel akartam beszélni. Azt hittem, tőle megbízható választ kapok.
– Megbízható választ – ismételtem. – Annyira elhitted anyád vádját, hogy elmentél. De a saját feleségedben nem bíztál annyira, hogy felvedd a telefont.
Összerezzent.
– Fel kellett volna vennem. Láttam a nevedet, de hagytam kicsengeni.
– Úgy ébredtem fel, hogy téged kerestelek. Az egyik lányunk sírt, én pedig még felvenni sem tudtam. Az ápolónőnek kellett segítenie.
Andrew a mózeskosárra pillantott.
– Erről azért maradtál le, mert úgy döntöttél, hogy éppen tőlem nem kérdezhetsz semmit.
– Maradni szeretnék – mondta. – Kérlek. Hadd maradjak, hadd tartsam őket a karomban.
Annyira szerettem volna igent mondani, hogy az már fájt.
Egész délelőtt azt a pillanatot képzeltem el, amikor Andrew a székben ül majd, a lányok a karjában lesznek, a karamellás csoki pedig az ágy melletti tálcán vár. Még mindig magam előtt láttam ezt a képet, de attól, hogy visszajött, a bizalmam nem tért vissza.
– Anyámhoz megyek lábadozni – mondtam. – Arról pedig majd akkor döntök, mi legyen velünk, amikor készen állok rá. Nem akkor, amikor te szeretnéd.
Andrew mozdulatlanul állt, aztán egyszer bólintott.
Sokáig nézte a lányokat, majd remegő ujjal megérintette az egyik apró lábfejét. Ezután az ajtóhoz ment.
– Szeretlek – mondta.
– Tudom – feleltem. Igaz volt, de most nem volt elég.
Elment.
Anyám közelebb húzta a vizet és a karamellás csokit, aztán leült mellém. Az egyik kislány nyöszörögni kezdett.
– Anya, segítenél felemelni?
– Persze, kicsim.
A lányom feje alá csúsztatta a kezét, és megvárta, amíg kényelmesen a karomba fektetem. Csak akkor engedte el.
Mindkét kislányt magamhoz öleltem, anyám pedig párnát tett a karom alá. Amikor az egyikük újra felém nyúlt, apró ökölbe zárta az ujjamat.
