Az estét különlegesnek szántam, olyannak, amit napokig vár az ember.
Előre félretettem rá a pénzt, fejben összeraktam, mit mondok majd, és foglaltam egy asztalt egy elegáns, jó hírű étteremben. A hely pont olyan volt, amilyet az ember nagy alkalmakra választ: meleg fények, makulátlan teríték, nyugodt hangulat. Amikor a barátnőm megérkezett, látszott rajta az izgatottság, és én is azt éreztem, hogy ez az este jól fog sikerülni.
Jól indult minden. Rendeltünk pár előételt, beszélgettünk, nevettünk a közös történeteinken. Aztán lassan megváltozott a légkör. A pincér valahogy feszült volt, röviden válaszolt, türelmetlenül sóhajtozott, és erősködött, hogy üljünk át máshová egy állítólagos „hiba” miatt, amit sosem magyarázott el rendesen. Ami romantikusnak indult, egyre inkább kellemetlenné vált, mintha az este folyton megbotlott volna.
Próbáltam nem ráfeszülni. Azt mondogattam magamnak, hogy semmi sem tökéletes. De minden újabb beszólás, minden lekezelő hang még egy kicsit rontott a kedvemen. A barátnőm észrevette, hogy bosszant, finoman megszorította a kezem, és ezzel jelezte, hogy inkább egymásra figyeljünk, ne a kiszolgálásra.
Amikor megkaptuk a számlát, 180 dollárt, gondolkodás nélkül kifizettem.
Csak el akartam menni úgy, hogy legalább mi rendben maradjunk. Ekkor a pincér visszajött, letette elém a blokkot, és nyersen közölte, hogy nem adtam borravalót. Nem az zavart, hogy szóba hozta, hanem a stílusa. Olyan érzés volt, mintha az egész este alatt sem számítottunk volna igazán.
Nem emeltem fel a hangom, nem vitatkoztam. Annyit mondtam, hogy ez a kiszolgálás nem érdemelte meg, és felálltam. Nem akartam bizonyítani semmit, csak meghúzni egy határt. Az autóban hazafelé azért átgondoltam: nyugodt maradtam, vagy a düh irányított?
Az útból végül egy jó beszélgetés lett. Nem pörögtünk sokáig a pincéren vagy az éttermen. Inkább a tiszteletről beszéltünk, arról, hogyan jelenik meg a hétköznapokban, a párkapcsolatban, a munkahelyen, és abban, ahogy valaki akkor bánik a másikkal, amikor azt hiszi, úgysem számít. Abban is egyetértettünk, hogy az ilyen helyzetek sokszor többet mutatnak a jellemről, mint a kényelmes pillanatok.
Másnap egy váratlan hívást kaptam. Az étterem menedzsere átnézte, mi történt, és szerette volna hallani az én oldalamat. Elmondtam neki a történteket higgadtan, sértettség nélkül. Meglepett, hogy őszintén bocsánatot kért, azt mondta, a kolléga viselkedése nem volt elfogadható, és megköszönte, hogy jeleztem.
A hívás nem botrányt hozott, hanem lezárást. Emlékeztetett rá, hogy kiállni magadért nem egyenlő a veszekedéssel, és a méltóság nem a hangosságból születik. Az a vacsora nem úgy alakult, ahogy terveztem, mégis adott valami fontosat: azt, hogy az élmény értékét sokszor nem a díszlet adja, hanem az, meddig engeded, hogy mások tiszteletlenül bánjanak veled.
