Az igazság éjszakája
Húszéves voltam, amikor egy konyhai baleset mindent megváltoztatott. Gázszivárgás robbant be főzés közben, és a lángok örök nyomot hagytak az arcomon, a nyakamon és a hátamon.
Azóta egy férfi sem nézett rám valódi szeretettel. Csak sajnálatot vagy távoli kíváncsiságot láttam a tekintetekben.
Aztán megismertem Obipát, egy szelíd zeneoktatót, aki vak volt.
Nem bámult, inkább figyelt.
A hangomat hallotta, a gesztusaimat érezte, és a bennem élő embert szerette.
Egy évig jártunk. Amikor megkérte a kezem, a szomszédok suttogni kezdtek:
„Csak azért igent mondtál, mert nem látja az arcodat.”
Elmosolyodtam.
„Inkább olyasvalakivel házasodom, aki a lelkemet látja, mint olyannal, aki csak a bőröm alapján ítél.”
Kis esküvőnk volt, melegséggel és zenével. Magas nyakú ruhát viseltem, ami mindent takart, mégis hosszú idő után először nem akartam elbújni. Úgy éreztem, valaki igazán lát, nem szemmel, hanem szívvel.
Aznap éjjel a kicsi lakásunkban Obipa végigsimította az ujjaimat, az arcomat, a karomat.
„Szebb vagy, mint ahogy valaha elképzeltem” suttogta.
Könny szökött a szemembe, aztán a következő mondata megfagyasztotta a vérem.
„Láttam már az arcodat.”
Elakadt a lélegzetem.
„Te… vak vagy.”
„Az voltam” válaszolta halkan. „Három hónapja finom műtétem volt a szememen. Most halvány formákat és árnyékokat látok. Senkinek sem szóltam, még neked sem.”
Hevesen vert a szívem. „Miért titkoltad?”
„Mert zaj nélkül akartalak szeretni. Azt akartam, hogy a szívem ismerjen meg, ne a szemem. És amikor végül megláttalak, sírtam, nem a hegeid miatt, hanem az erőd miatt.”
Látott, és mégis engem választott.
A szerelme nem a vakságról szólt, hanem bátorságról.
Aznap éjjel először elhittem, hogy méltó vagyok a szeretetre.
A kert emléke
Másnap reggel beszűrődött a napfény a függönyön, Obipa halkan pengette a gitárját. De egy kérdés bennem maradt.
„Tényleg aznap láttál először?” kérdeztem.
Letette a hangszert. „Nem. Először két hónapja.”
Elmondta, hogy a terápiák után gyakran megállt egy kis kertben az irodám közelében.
Egy délután meglátott egy sálas nőt, engem, ahogy egy padon ültem.
Egy gyerek leejtette a játékát, én felvettem és rámosolyogtam.
„A fény rásimult az arcodra” mondta. „Nem hegeket láttam. Melegséget láttam. Szépséget, ami a fájdalomból született. Téged láttalak.”
Nem volt teljesen biztos, amíg meg nem hallotta, hogy egy ismerős dallamot dúdolok.
„Csendben maradtam” vallotta be, „mert azt akartam, hogy a szívem hangosabb legyen, mint a szemem.”
Könnyek gyűltek a szemembe. Évekig rejtőztem, azt hittem, engem nem lehet igazán szeretni.
De ez a férfi pont úgy szeretett, ahogy vagyok.
Délután visszasétáltunk ugyanabba a kertbe, kéz a kézben.
Először vettem le a sálamat nyilvánosan. Rám néztek az emberek. Szégyen helyett szabadságot éreztem.
A szerelem képe
Egy hét múlva Obipa tanítványai megleptek minket egy esküvői fotóalbummal. Féltem kinyitni, nem tudtam, mit fogok látni.
A nappali szőnyegén ültünk, és lapoztunk.
Nevetés, mozdulatok, apró pillanatok.
Aztán jött egy kép, ami elvette a lélegzetem.
Egy ablak mellett álltam, csukott szemmel, a napfény puha árnyékkal vont körül.
Végre nyugodtnak látszottam, nem megjelöltnek.
Obipa erősen fogta a kezem.
„Ez az a nő, akit szeretek” mondta.
Akkor értettem meg, hogy a szépség nem hibátlan bőrben lakik, hanem abban, hogy mersz élni, mersz szeretni, és megengeded, hogy lássanak.
Záró üzenet reménnyel
Ma már magabiztosan járok.
Obipa szeme, akár árnyékot, akár fényt lát, megmutatta az igazat.
Az a látás számít, amely túlnéz a fájdalmon, és a szeretetet választja.
