Egy terhes nő kenyeret kért a pékségben, ahol dolgoztam.
Nem volt nála pénz, mégis adtam neki egy veknit.
Rám mosolygott, a kezembe nyomott egy hajtűt, és azt mondta: „Erre még szükséged lesz.”
A főnököm kirúgott miatta. A hajtűt eltettem, nem vártam tőle semmit.
Hat hét múlva megfagyott bennem a vér, amikor a régi kötényzsebemben levelet találtam attól a nőtől.
Ennyi állt benne: „A kedvesség néha áldozat, de sosem marad viszonzatlan.”
Ugyanazon az estén, sok sikertelen álláskeresés után, elmentem egy nyüzsgő kávézó előtt. Az ajtón „Felvétel” tábla lógott. Bementem, mert nem volt veszítenivalóm.
A vezető meghallgatta a történetem, nem csak az önéletrajzomat.
Amikor a pékséget említettem, az arca elkomorult, mintha ismerné az érzést.
Azonnal felvett. Azt mondta: „Itt a szívet értékeljük, nem csak a kezet.”
Megszorítottam a hajtűt a zsebemben. Furcsa súlya volt, mint egy ígéretnek.
A napok hetek lettek, és egyre jobban ment a munka.
A kávézóban volt valami melegség, ami a pékségből hiányzott. Nevetés, hála, és a hit, hogy a kedvesség nem gyengeség.
Egy reggel asztalt töröltem, közben két törzsvendég beszélgetését hallottam. Egy helyi adományozó csoportról beszéltek, amely bajban lévő családokat segít.
Kiejtettek egy nevet, a nőét a pékségből. Menedéket kapott, és támogatást is, ismeretlen adakozóktól.
Egy hónappal később kis boríték érkezett a kávézóba a nevemre.
Bent egy üzenet várt: „A te jóságod segített talpra állni. Most rajtam a sor.”
Egy ajándékkártya volt mellékelve, kézzel írt sorral: „A kedvesség úton van. Néha csak hosszabb kört tesz.”
A hajtűt megint a zsebembe csúsztattam. Nem szerencsejelképként, hanem emlékeztetőként, hogy az apró gesztusok messzebbre érnek, mint hinnénk.
