Két férfi lépett be hozzánk, rendesen ettek-ittak, kedélyesen elbeszélgettek.
Aztán, amikor fizetésre került a sor, szó nélkül kisétáltak.
Mária, a kolléganőm, csak nézte a több tízezer forintos számlát, a szeme sarkában könnyekkel.
Egyedülálló anyaként két munkát is vállalt, tényleg számított neki minden forint.
Amikor láttam, mennyire kiborult, nem tudtam tétlenül maradni.
Kabát nélkül, a hideg éjszakába ugrottam ki, hogy utánuk fussak. Leheletem fehér páraként tört elő a sötétben.
Néhány háztömbbel odébb észrevettem őket. Hangom remegett, amikor utánuk kiáltottam: “Nem fizettetek!”
Megtorpantak, meglepetten hátrafordultak.
Egy pillanatig néma csend lett. Az egyikük sóhajtott, majd közelebb jött hozzám.
“Igazad van,” mondta halkan. “Nem lopni akartunk. Egyikünk sem dolgozik most, szerettünk volna egy estét, amikor elfelejthetjük a gondjainkat. A végén már nem mertünk a számla elé állni.”
Közelebbről megnéztem őket és láttam, nem hanyagok voltak, csak teljesen letörtek.
“Gyertek vissza,” kértem őket óvatosan, “megoldjuk valahogy.”
Visszamentünk a kávézóba, Mária is odajött.
A férfiak elmondták, mi történt velük, mi pedig meghallgattuk.
Készpénzük szinte semmi nem volt, de odaadták, amit tudtak, a különbözetet pedig a főnökünk elengedte.
Mielőtt elmentek volna, egyikük odasúgta: “Köszönjük, hogy emberként bántatok velünk.”
Mária és én ott álltunk az ajtóban, mintha egy kicsit melegebb lett volna a világ.
Aznap este megértettem, hogy nem mindig a büntetés segíti az embereket. Néha sokkal többet jelent, ha megértést és emberséget kapnak.
Egy kis kávézóban is lehet olyan kedvesség, ami valakinek reményt ad.
