A temetésen sem hullajtott könnyet. Csendesen állt, finom mosollyal az arcán.
Meglepett a nyugalma, ezért halkan megkérdeztem: Nagyi, nem vagy szomorú?
Meleg tekintettel rám nézett, kacsintott, és azt suttogta:
A nagyapád azt kérte, ne sírjak érte, hanem éljek helyette.
Akkor még nem értettem teljesen, de éreztem, hogy több van a szavak mögött.
Aznap este leültünk, és elmondta, honnan veszi az erejét.
A nagypapa az utolsó napjaiban megfogalmazta, hogyan szeretné, ha emlékeznénk rá.
Azt mondta, az élete tele volt szeretettel és örömmel, és nem akarta, hogy a távozása csak bánatot hozzon.
Azt kívánta, hogy a család őrizze a közös emlékeket, és éljen tovább örömmel és céllal. Az élet túl értékes a tartós szomorúsághoz, idézte.
Nagyi ettől kezdve ezt a kérést tartotta szem előtt.
Ő lett a család szíve, történetekkel, nevetéssel és szeretettel őrizte a nagypapa jelenlétét.
Összehozta a rokonokat, megfőzte a kedvenc ételeit, és minden évben fát ültettünk a kedvenc parkjában az emlékére.
Az a fa mára magasra nőtt, erős lett, mint a szeretet, amit hátrahagyott. Élő emlékeztető, hogy bár nincs velünk, a hatása itt maradt.
A tettein keresztül megtanított, hogy az erő nem a fájdalom elrejtése, hanem a remény választása.
Megmutatta, hogy a veszteség elkerülhetetlen, a szeretet viszont megmarad. Idővel alakot vált.
Amikor ránézek arra a fára, vagy meghallok egy régi viccet tőle, eszembe jut: egy befejezésből születhet valami új.
Az öröksége nem a könnyekben él tovább, hanem a mindennapi szeretetben és nevetésben, amit továbbadunk.
