Az esküvők felkavarják a régi emlékeket, a szépeket és a fájókat is.
Anyaként sokszor elképzeltem ezt a napot, mégis nehéz teher nyomta a szívem.
Az exem felesége, aki még a házasságunk idején lépett az életébe, hirtelen ott volt a vendégek között.
Egyetlen kérésem az volt, hogy ne jöjjön el. Ez a nap a lányomé volt, nem az enyém, és nem a régi sebeké.
Amikor az exem kézen fogva érkezett vele, és csak annyit mondott, „ahova én megyek, a feleségem is jön”, ökölbe szorult a gyomrom. Meglepett, hogy a nő rám nézett, finoman elmosolyodott, és csendben hátralépett.
Nem volt vita, nem volt jelenet.
Ez a rövid jelenet sokáig bennem maradt, miközben pörögtek az előkészületek.
Az esküvők tele vannak érzelemmel, nevetéssel, könnyekkel, és apró feszültséggel, amely a sarkokban megbújik.
Próbáltam a lányomra figyelni, aki ragyogott a ruhájában. Az arcán látszó öröm emlékeztetett, hogy nem az ígéretszegésekről vagy a múlt sebeiről szól ez a nap.
Róla szól, az ő szerelméről, és arról az útról, amely elé tárul.
Aztán, percekkel a szertartás előtt, felsikoltott.
Felgyorsult a pulzusom, és rohantam hozzá, a legrosszabbra készülve. Nem történt baj, csak rátört a nagy nap izgalma és a félelem.
A koszorúslányok próbálták nyugtatni, de csak akkor oldódott, amikor megfogtam a remegő kezét, és halkan azt mondtam, „nem kell egyedül végigcsinálnod, itt vagyok”.
Lassan elmélyült a lélegzete, és megnyugodott. Abban a pillanatban a régi sérelmek eltörpültek a szeretethez képest, amelyet iránta érzek.
Amikor felhangzott a zene, és elindult a folyosón, kitisztult minden.
Ez a nap nem rólam szólt, és nem az exemről, és nem a múltról. Egy anyáról szólt, aki szilárdan a lánya mellett áll.
Elengedni nem felejtést jelent, hanem azt, hogy a szeretetet választom a keserűség helyett, amikor a leginkább számít.
Ahogy megtette az első lépést, tudtam, hogy én is letettem a terhet, és vele együtt továbbléptem.
