Apám virrasztásán a nyolcéves húgom a koporsó mellett maradt.
Ott állt némán, mozdulatlanul. Azt gondoltuk, a fájdalom megmerevítette. Aztán éjjel melléfeküdt, és olyasmi történt, amire senki nem számított.
A teremben liliomillat lebegett, a sírás tompa zaja töltötte be a levegőt. A húgom, Lili, a koporsó szélénél állt. Nem sírt, alig pislogott. Csak figyelte apu arcát, mintha várná, hogy vegyen egy újabb levegőt.
A felnőttek suttogtak, hogy a gyász sokkolta. Hogy túl kicsi, és nem érti a halált. Én viszont ismertem. Lili többet értett, mint hinnék.
A szertartás végén lassan oszlani kezdett a tömeg. Mindenki azt mondogatta, milyen erősek vagyunk. Lili nem akart elmozdulni. Két rokon emelte le halkan, hogy a temetkezési vállalkozó lezárhassa aznap estére a koporsót. Nem sírt, nem tiltakozott, csak nézte apu arcát, mintha ott hagyná benne a saját szívét.
Éjjel anya, a mostohaanyám, Rebeka, és én hazamentünk. A levegő nehéz volt, feszült csend ült a házon. Rebeka halkan sírt, időről időre letörölte a könnyeit. Három éve volt apu felesége, igyekezett jó mostoha lenni. Legalábbis ezt hittem. Tizenhat voltam, elég nagy ahhoz, hogy észrevegyem, ha valami nincs rendben. Sok volt a vita. Az utolsó hónapokban apu félt. Látszott rajta.
Lefekvéskor Lili hozzám bújt. Mereven feküdt, a virrasztáson készült fotót szorította a kezében. Suttogtam, hogy nyugodtan sírhat. Nem válaszolt.
Éjfél körül felriadtam. Fény szűrődött át a falon. Lili nem volt az ágyban.
Pánik fogott el. Leszaladtam, és megtorpantam. A bejárati ajtó tárva-nyitva. Hideg huzat futott végig a folyosón. Mezítláb léptem ki a kavicsra, és elindultam a szemközti ravatalozó halvány fénye felé.
Az ajtó nyitva volt.
Bent sötét volt, csak a koporsó köré tett gyertyák égtek.
Ott feküdt Lili, apu mellett. A fejét a mellkasára hajtotta. A szeme nyitva, nyugodt. Az ujjai apu zakójának ujját markolták.
Már hívtam volna, amikor megláttam Rebekát a koporsó mögött. A keze remegett. Neki sem lett volna ott a helye.
Lili ajka megmozdult. Halk szavakat súgott apu testének. Rebeka arca elsápadt.
Azt suttogta maga elé:
„Nem… tudja.”
„Lili, gyere ide” mondtam halkan. Remegett a hangom. Ő nem mozdult. Tovább suttogott, mintha titkot mondana, amit csak apu hallhat. Rebeka lassan felém fordult. A gyertyafény kísértetiesen világította meg az arcát.
„Mit keresel itt?” vágta oda, és megkerülte a koporsót.
„Ugyanazt kérdezhetném” feleltem. „Te mit keresel itt, Rebeka?”
Nem válaszolt. Csak a gyertyák sercegése és Lili halk hangja hallatszott. Aztán Rebeka odalépett, megragadta Lili karját, és elhúzta a koporsótól.
„Elmegyünk” mondta.
Lili ekkor sírt először a baleset óta.
„Hadd maradjak! Apu fázik, hideg!”
Rebeka szorítása megkeményedett. Láttam, hogy remeg. Nem szomorúságtól, hanem félelemtől. Kivezette őt, én meg utánuk. Kérdeztem, mi baja.
„Miért félsz ennyire?” kiáltottam.
„Elég!” csattant fel. „Nem érted!”
Aztán érteni kezdtem. Lili mondott valamit, amitől elszorult a gyomrom.
„Apu azt mondta, ne javíttassam meg azon az estén az autót” zokogta Lili. „Előre mondta… azt is, hogy a fékek rendben vannak.”
Rebeka megmerevedett.
A hivatalos jegyzőkönyv szerint a fék hibás volt. Balesetnek minősítették. De ha Lilinek igaza van…
Másnap nem mentem suliba. Kimentem a garázsba. Elővettem apu szervizszámláit. Az utolsó két nappal a baleset előtt volt dátumozva. Teljes fékrendszer csere. Készpénzben kifizetve. Apu aláírásával.
Mire Rebeka hazaért, a munkapadnál álltam a papírral. Elsápadt.
„Honnan van ez?” suttogta.
„Itt volt a garázsban” feleltem. „Miért nem mondtad el, hogy apu megcsináltatta a fékeket?”
Nem szólt. Csak nézett rám azzal a megtört arccal. Aztán halkan ezt mondta:
„Nem tudod, mit tett velem.”
„Miről beszélsz?” kérdeztem.
Könny gyűlt a szemébe.
„El akart hagyni. Azt mondta, nem bírja tovább. Elmegy veletek, és új életet kezd.”
Eltátottam a szám. „Szóval te…”
Elharapta a mondatot, megrekedt a hangja.
„Nem akartam, hogy így legyen. Csak meg akartam ijeszteni, hogy ne menjen el. Kilazítottam egy csavart… csak egyet. De ő így is beült. Nem gondoltam, hogy…”
Hátráltam, reszketett a kezem, markoltam a számlát.
„Megölted.”
Összerogyott. A tenyerébe temette az arcát, és zokogott.
„Vitatkozni akartam vele, nem véget vetni mindennek” motyogta.
Kint halk léptek. Lili ott állt az ajtóban, némán. Apu képét szorította a mellkasához.
Akkor értettem meg, hogy ő tudta az egészet.
Két napig fojtott csend ült a házon. Rebeka alig beszélt. Lili nem engedett el. A falak szinte visszhangozták, amit megtudtunk.
Nem tudtam, mit tegyek. Rendőrség? Anyának elmondani? Nem volt bizonyítékunk, csak a számla és a vallomása. De amikor Lilire néztem, láttam benne az igazat.
Aznap éjjel Lili bejött hozzám, a plüssnyuszit szorította.
„Elmehetünk megint apuhoz?” kérdezte halkan.
Megdermedtem. „Miért?”
Tétovázott, aztán megszólalt:
„Azt mondta azon az éjjelen, hogy vigyázzak rád.”
Ránéztem. „Hogy érted, hogy mondta?”
„Úgy, hogy amikor mellette feküdtem, minden eszembe jutott. Előző este a garázsban veszekedtek. Apu mondta neki, hogy ne nyúljon többé az autóhoz. Én a lépcsőn bújtam meg. Láttam, hogy belenyúl a motorháztető alá, és teker valamit.”
Jéghideg lett a kezem. „Lili… miért nem szóltál?”
„Mert azt mondta, ha elmondom, örökre eltűnik” suttogta. „És nem akarta, hogy egyedül maradj.”
Valami eltört bennem. A húgom egyedül cipelte ezt a terhet, csak azért, hogy megóvjon minket.
Reggel döntöttem.
Amikor Rebeka lejött, sápadtan, karikás szemmel, átnyújtottam neki egy hajtogatott lapot.
„Ezt el kell olvasnod” mondtam.
Apu utolsó szervizszámlája volt benne, és Lili rajza arról az estéről. Egy autó, egy nő egy villáskulccsal, és egy síró kislány a sarokban.
Rebeka sokáig nézte. Végül halkan megszólalt:
„A rendőrségre mentek, ugye?”
„Igen” feleltem. „De jöhetsz velünk. Mondd el, mi történt. Mondd el, hogy baleset volt.”
Lesütötte a szemét. A könnyei a papírra hullottak.
„Nem hisznek majd nekem.”
„Lehet” mondtam. „De legalább apu nyugodhat.”
Egy órával később feladta magát.
Most Lilivel a nagynénénknél élünk, egy kisvárosban, két órára a várostól. Lili néha elalvás előtt még motyog apuhoz. Emléktöredékek, álmok. De már többet mosolyog.
Éjszakánként megállok az ajtaja előtt. Eszembe jut, mit kért tőle apu.
Igaza volt.
Megvédett engem.
És végül mindkettőnket kiszabadított.
