A vasárnapjaim egyformák voltak, hosszúak és kimerítőek. Korán keltem, intéztem a házimunkát, és mindig azt ígértem magamnak, hogy egyszer tényleg pihenek.
Az élet viszont gyakran akkor tanít, amikor nem számítasz rá.
Minden vasárnap jött a férjem nyolcfős családja ebédre. Főztem, takarítottam, mosolyogtam, és próbáltam kézben tartani mindent.
Egy nap elmondtam a férjemnek, hogy szünetre van szükségem, teljesen elfáradtam. Legyintett, és azt mondta, hogy ők segítettek a házhoz, illene rendesen megköszönni.
Fájt, amit hallottam, de nem vitatkoztam. Inkább csendben kitaláltam valamit.
Azon a vasárnapon is korán keltem, és a kedvenceiket készítettem elő. Sült csirke, krumplipüré, a pulton hűlő pite.
Finom illat lengte be a lakást, mindenkit kedvesen fogadtam. Nevettek, ettek, jól érezték magukat, én pedig nyugodtan ültem köztük.
Senki sem vette észre, mi maradt el. Egyetlen lábast sem emeltem meg aznap.
Előző este megrendeltem mindent egy helyi étteremből. Időben hozták a fogásokat, én csak szépen tálaltam.
Amikor a férjem megdicsérte az ebédet, mosolyogtam, és csak annyit mondtam, örülök, hogy ízlett. Később, amikor kiderült, hogy nem én főztem, láttam rajta a döbbenetet.
Halkan annyit mondtam, most már érzed, milyen jó, amikor valaki más elvégzi a munkát, és te csak értékeled. Nem nagy gesztus, inkább tisztelet, figyelem és partnerség.
Aznap valami átfordult. A férjem megértette, hogy a hála nem a szavakról szól, hanem a belefektetett energiáról és a közös felelősségről.
Azóta a család továbbra is jön, de mindenki hoz egy fogást, ő pedig segít az előkészületben és a pakolásban.
A vasárnapok már nem munkának érződnek, hanem újra családi időnek.
Néha a legjobb leckék csendben érkeznek, egy tányér finom étellel és egy kis békével.
