Amikor beléptem az első munkahelyemre, arra számítottam, hogy csak munka lesz. Íróasztal, fizetés, pár udvarias kolléga. Nem gondoltam, hogy lassan inkább egy napi sorozatra fog hasonlítani, mint irodára.
A főnököm, megnyerő és magabiztos, mindenkit elvarázsolt. Úgy tűnt, bármit el tud adni egy mosollyal. Mindenkit, kivéve engem.
Halkan indult a pletyka. Suttogások róla és az új gyakornokról. Késő esti megbeszélések, amik nem illettek sehova. Nevetés zárt ajtók mögül. Próbáltam kimaradni belőle, mondogattam magamnak, hogy nem az én dolgom. Idővel mégis megváltozott a légkör. A feszültség szinte tapintható lett.
Eltűnt a bizalom. A kávés szünetekben a kis beszélgetések helyett már csak találgatás ment. És én is belecsúsztam ebbe a körbe.
Egy délután telefonált a felesége. A hangja éles volt és gyanakvó. Korábban is gyakran érdeklődött, mindig ugyanazokat a kérdéseket tette fel. Általában udvariasan hárítottam, majd mentem tovább. Aznap viszont elfáradtam a szereptől. Elegem lett a színjátékból. Nyugodtan, de határozottan mondtam: jöjjön be, itt van a férje a gyakornokkal.
Csend lett a vonalban. Haragra számítottam, esetleg sírásra. Ehelyett halkan felnevetett. Az a fajta nevetés volt, ami mindent felborít. Azt mondta, kedvesem, tudom. A lány az unokatestvérem. A férjem a szakmai gyakorlatában segít neki. Majd elhallgatott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Megdermedtem. A fejemben szétesett az egész történet, amit felépítettem. Az a kép, amit láttam, nem fedte a valóságot. Amit biztosnak hittem, csak félreértés volt, és én szépen felültettem magam.
Az a hívás sokkal többet adott, mint bármely tréning vagy év végi értékelés. Rájöttem, milyen gyorsan gyártunk magyarázatot hézagos információkból. A munkahelyi pletyka működik, mert vágyunk a rendre, még akkor is, ha csak találgatunk. Ha hiányzik egy részlet, a fejünk bepakolja. És még csak észre sem vesszük.
Nem sokkal ezután otthagytam az irodát. Nem haragból, inkább tisztább fejjel. Megértettem, hogy a látszat ritkán mond el mindent. Az emberismeret néha nem a megfigyelésből, hanem a hibázásból nő. A saját bizonyosságaim sokszor voltak a legnagyobb csapdáim.
Azóta, ha feszült a légkör, megállok egy pillanatra. Megkérdezem magamtól, mennyi a tény, és mennyi a feltételezés. Nem kell minden suttogást meghallani. A kimondott vádak súlya nagy, főleg ha nincs mögöttük valós alap.
Ha valaha beleragadsz a munkahelyi találgatásokba, gondolj erre a történetre. Lehet, hogy amit látsz, igaz. Lehet, hogy nem. Egyetlen hiányzó adat képes teljesen átírni mindent. Engem egy telefonhívás tanított meg erre. És azóta sokkal nyugodtabban dolgozom, mert tudom, mikor kell csendben maradni, és mikor kell rákérdezni az igazságra.
