Anyukám nem egyik napról a másikra tűnt el mellőlem. Inkább lassan halványult, csendben, mintha valaki mindig egy kicsit lejjebb venné a fényt.
Először csak apróságok történtek. A kulcs a fagyasztóban landolt, az időpontok kimentek a fejéből, és ugyanazt a történetet kétszer mondta el, ugyanazzal a kedves mosollyal. Akkor még nevettünk. Azt mondtuk, ez belefér.
Aztán egy délután sokáig nézett, barátságos bizonytalansággal, és megkérdezte, hogy a szomszédban lakom-e.
A diagnózist óvatos szavakkal adták át: progresszív, kiszámíthatatlan. Az orvos halkan beszélt, mintha a csend enyhítene a valóságon.
A testvéreim gyorsan rátértek a gyakorlati részre. Otthonok, várólisták, havi díjak, számok ide-oda, mintha üzleti tervet egyeztetnének. Én közben hallgattam, mert már tudtam, mit fogok mondani. Nem tudtam rábízni egy idegen helyre. Nem akartam, hogy félelmet kapjon ajándékba ismeretlenektől.
Hazahoztam.
Sokan próbáltak lebeszélni. Azt mondták, ez felőröl. Azt is mondták, lehet, hogy sosem fogja tudni, mit adtam fel. Mások szerint a szeretet, ha nem jár felismeréssel, előbb-utóbb keserűséggé változik. Meghallgattam őket, mégis maradtam a döntésem mellett.
Az otthoni gondozás lassan szétszedte azt az életet, amit addig felépítettem. Előbb rövidültek a munkaórák, aztán a munka is eltűnt. Közben a pénz folyt ki a kezeim közül, gyógyszerekre, átalakított ételekre, kapaszkodókra, és olyan csendes megoldásokra, amik a hangos gondokra kellettek. A világom beszűkült az ő napirendjére, hangulataira, törékeny nyugalmára.
Voltak napok, amikor szinte könnyűnek tűnt. Dúdolt régi dallamokat, a tekintete lágy volt, mint a padlón szétterülő napfény. Máskor viszont nyugtalan lett, és olyan dolgoktól ijedt meg, amiket ő sem tudott megnevezni. A testvéreim néha hívtak, de ritkán jöttek. Én pedig mentem tovább, mert nem volt más út.
Közben újra és újra emlékeztettem magam valamire. A szeretetet nem az bizonyítja, hogy valaki emlékszik ránk. Amikor elfelejtette a nevemet, attól még megnyugodott, ha megfogtam a kezét. Biztonságban érezte magát. Akkoriban ennyinek kellett elégnek lennie.
Amikor meghalt, csendben történt, hajnal előtt nem sokkal. Ott voltam, ahogy addig is, és fogtam a kezét. Ugyanúgy ment el, ahogy az utolsó éveiben élt, finoman, minden dráma nélkül.
Utána a testvéreim visszajöttek az ügyintézés miatt. Felolvasták a végrendeletet, mindent egyenlően osztott fel, pontosan úgy, ahogy még jóval azelőtt elrendezte, hogy a gondolatai szétesni kezdtek volna. Nem vitatkoztam. Nem soroltam fel, hány évem ment el a gondozásra. A gyász addigra kiürített. A nyugalom többet ért, mint az, hogy megértsenek.
Amikor elmentek, a ház elviselhetetlenül üres lett. Nem csak azért, mert ő már nem volt ott, hanem azért is, mert vele együtt eltűnt az a cél, ami nap mint nap mozgásban tartott.
Három nappal később csörgött a telefonom.
Egy férfi volt a vonalban, anyukám régi ismerőse, egykori kollégája, akivel én sosem találkoztam. Óvatosan beszélt, szinte tisztelettel. Azt mondta, a betegség elején anyukám felkereste egy kéréssel, hogy őrizzen meg valamit.
Nem vagyon volt. Nem titkos örökség.
Egy kis számla volt, amit csendben az én nevemre tett, nem fizetségnek szánta, hanem köszönetnek. Ehhez kaptam egy levelet is, az ő határozott kézírásával, még abból az időből, amikor a szavak nem csúsztak ki a kezei közül.
Megköszönte. A türelmemet. A gyengédségemet. Azt, hogy mellette maradtam.
Akkor állt össze bennem valami, amit évek alatt tanultam meg. Az emlékek elkopnak, de a szeretet nyomot hagy. Amit adtam neki, számított. A végén pedig vissza is adott valamit, nem pénzt, nem elismerést, hanem egy csendes bizonyosságot, hogy jól döntöttem.
És az, végre, elég volt.
