Joe Cocker neve mára összeforrt a rockzenével. Rekedtes, azonnal felismerhető hangja, szenvedélyes fellépései és világ körüli turnéi miatt milliók ismerték. Pedig minden egy iparvárosban kezdődött, Sheffieldben, a világ egyik legszennyezettebb helyén.
A későbbi sztár a második világháború idején született John néven. Apja a Royal Air Force kötelékében szolgált, édesanyja háztartásbeli volt. Később a Joe becenéven lett ismert, bár arról máig több történet is kering, honnan kapta ezt a nevet. Egyesek szerint egy gyerekkori cowboyjátékból ragadt rá, mások úgy tudják, egy helyi ablakmosó neve ihlette.
Az 1950-es évek Sheffieldje kemény hely volt egy gyereknek. A levegőt füst és korom töltötte meg, az utcákat sötét, elszíneződött épületek szegélyezték, a gyárkémények pedig állandóan ontották a szennyezést. Cocker nem egy szétesett családban nőtt fel, de az élete ettől még nem volt könnyű. Munkásnegyedben élt, kevés lehetőséggel, és hamar világos lett számára, hogy innen valahogy ki akar törni.
A zene eleinte nem tudatos karrierterv volt, inkább menedék. Iskola után, 16 évesen otthagyta a tanulást, és gázszerelő tanoncként kezdett dolgozni. Nappal munkába járt, este pedig klubokban, füstös kocsmákban próbált szerencsét. Testvére később úgy emlékezett rá, hogy a hangja akkor még alig érett meg, de a lelkesedése és a színpad iránti vágya már akkor is nyilvánvaló volt.
Sokáig szinte senki sem tudta, kicsoda. Kölcsönkapott mikrofonokkal lépett fel, kevés érdeklődő előtt énekelt, a fizetését pedig demófelvételekre költötte, amelyeket újra és újra visszautasítottak. Mégsem adta fel. Az édesanyja egyszer elmesélte, hogy egy ideig úgy tűnt, valóban gázszerelő lesz belőle, könyveket is vettek neki a szakmáról. Joe azonban nem vágyott olyan életre, ahol évtizedek munkája után egy aranyórával búcsúztatják.
A helyi blueszenekarokban edződött, majd 1964-ben jött az első komolyabb lehetőség. A Decca Records Londonba hívta, hogy felénekeljen egy Beatles-dalfeldolgozást. A munkáért alig kapott pénzt, a kislemez pedig megbukott. Később keserű humorral annyit mondott erről, hogy a Decca nagyon profi volt, ezért gyorsan meg is vált tőle. Ezután otthagyta a gázműveket, árucsomagolóként dolgozott, közben tovább zenélt, sőt időnként dobolt is.
A fordulat négy évvel később érkezett. Joe Cocker feldolgozta a Beatles „With a Little Help from My Friends” című dalát, és ezúttal telibe talált. A szám az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is sikeres lett, odahaza pedig az első helyig jutott. Később felidézte, hogy amikor a dal befutott, táviratot kapott: „NAGYON-NAGYON KÖSZÖNJÜK, JOHN ÉS PAUL!”
A siker után 1969-ben elindult első amerikai turnéjára, majd nem sokkal később a „Mad Dogs & Englishmen” koncertalbum is felkapaszkodott az amerikai listák élmezőnyébe. Ekkorra már kialakult az a nyers, erőteljes előadásmód, amely Joe Cockert világsztárrá tette. A nagy áttörést mégis Woodstock hozta meg 1969 augusztusában.
A fesztiválon előadott „With a Little Help from My Friends” az egész rendezvény egyik legismertebb pillanata lett. Festett ingben, farmerben, vad hajjal és jellegzetes mozdulataival állt színpadra, és teljesen a saját képére formálta a dalt. Ez már nem egyszerű feldolgozás volt, hanem egy új, fájdalmasabb, erősebb és szenvedélyesebb változat. A közönséget letaglózta az előadás, a koncertfilm pedig még tovább erősítette a hatását. Sokak szerint ekkor született meg igazán Joe Cocker, a nemzetközi sztár.
Ő maga később szerényebben beszélt erről az időszakról. Egy interjúban azt mondta, nem tudja, mennyire voltak epikusak, de arra emlékszik, hogy a színes inge mintája a koncert után a mellkasára is rászíneződött. A Woodstock után, majd az Isle of Wight fesztiválon aratott siker után tovább turnézott, és 1970 elejére teljesen kifacsarta magát. Los Angelesben végül kimerültség miatt összeesett.
A „Mad Dogs & Englishmen” korszak mögött azonban nemcsak zenei siker állt. A turnék alatt az alkohol és a drogok a mindennapok részévé váltak. Ami eleinte ünneplésnek indult, később függőséggé vált. Heroin, kokain, tabletták és rengeteg ital kísérte az útjait, és ezek a szerek a turnék után sem tűntek el az életéből. Los Angelesben még mélyebbre süllyedt az alkoholizmusba, majd a heroin is komoly szerepet kapott.
Egyik vallomásában arról beszélt, hogy sokáig tabunak tartotta a heroint, aztán mégis komolyan használni kezdte. Azt mondta, a szer bátorrá tette, ugyanakkor túl erősnek érezte ahhoz, hogy teljesen elmerüljön benne. Felidézte azt is, hogy előfordult, London és Sheffield között őrült tempóban vezetett, miközben a barátai rémülten kiabáltak vele, hogy lassítson.
A hetvenes évek közepére minden kezdett széthullani. Egyre megbízhatatlanabbul lépett fel, az egészsége romlott, néha a koncertjeit sem tudta befejezni. Letartóztatások, botrányok és nyilvános összeomlások követték egymást. Egy ausztrál turnén marihuána birtoklása miatt őrizetbe vették, és a hírek szerint még rendőrökkel is összetűzésbe került. Nem sokkal később Melbourne-ben ismét letartóztatták egy szállodai verekedés után, és egy éjszakát börtönben töltött. Később azt mesélte, hogy egy bankrablóval és egy gyilkossággal gyanúsított őslakos férfival került közös cellába. A bankrablóról azt mondta, kifejezetten rendes fickónak tűnt, és azt állította, hogy megvan neki az összes lemeze.
Mindennek ellenére Joe Cocker újra és újra vissza tudott jönni. A kokainnal terhelt éveiben is született még nagy slágere, a „You Are So Beautiful”, amely az amerikai Billboard-lista 5. helyéig jutott. A lejtmenet viszont még mindig nem ért véget. Egy 1974-es los angelesi fellépésen a színpadon hányt, majd teljes szellemi blokkot kapott. Később úgy emlékezett, valakinek figyelnie kellett volna rá, de ahelyett egy díler kokaint adott neki a koncert előtt. Megivott egy egész üveg brandyt, kiment a színpadra, eljutott két dalig, aztán leült, és egyszerűen leállt az agya.
A legnagyobb kereskedelmi sikerét mégis a „Up Where We Belong” hozta meg, amelyet Jennifer Warnes-szal énekelt. A dal az Egyesült Államokban listavezető lett, 1983-ban Grammy-díjat is nyert, és szorosan összeforrt az „Garni-zóna” című filmmel. Sokan addigra már leírták őt, mint a hetvenes évek rocktúlzásainak egyik újabb áldozatát, ő azonban ismét talpra állt.
Egyszer azt mondta, elég meghökkentő út vezetett a 16 éves gázszerelő tanonctól addig az életig, amit később élt. Úgy látta, ha nem fut be, valószínűleg akkor sem maradt volna meg a szakmájában. Inkább énekelt volna tovább a kocsmákban, és azon gondolkodott volna, mi lehetett volna másképp. Ez a mondat sokat elárul róla. A siker ellenére sosem felejtette el, honnan jött.
Amikor később az Egyesült Államokban, Coloradóban telepedett le, a testvére szerint ugyanaz a sheffieldi srác maradt. Korán kelt, hogy a televízióban megnézhesse szeretett csapatát, a Sheffield Unitedet. A nyolcvanas és kilencvenes években továbbra is rendszeresen adott ki lemezeket. Az „Unchain My Heart”, a „One Night of Sin” és a „Night Calls” stabilan fogytak, az 1994-es „Have a Little Faith” pedig a kritikusoknál is jól szerepelt. Erről a lemezről a „Take Me Home” és a „Let the Healing Begin” az Egyesült Királyságban is ismertté vált. 1995-ben egy átfogó box set is megjelent, amely jól mutatta, milyen erős és sokszínű volt a teljes életműve.
Joe Cocker a nagy zenei események állandó szereplője lett. Fellépett a Prince’s Trust Rock Gálán, Nelson Mandela tiszteletére rendezett koncerten, a Rock in Rio II fesztiválon, majd a Woodstock ’94-en is. Későbbi albumai, köztük a „Hymn for My Soul” 2007-ből és a „Hard Knocks” 2010-ből, azt mutatták, hogy idősebb korában is számolt vele a szakma és a közönség. Élete végéig aktív maradt, stúdiózott és turnézott.
A magánélete sem volt egyszerű. 1963-ban kezdődött kapcsolata Eileen Websterrel, amely 13 éven át hol működött, hol megszakadt. A nagy fordulat 1978-ban jött, amikor egy kaliforniai ranchre költözött, amely Jane Fondához tartozott. Itt ismerte meg Pam Bakert, egy volt nyári táborvezetőt. Kapcsolatukból később házasság lett, 1987-ben összeházasodtak.
Sokan Pamnek tulajdonítják, hogy Joe élete végre nyugodtabb mederbe került. Segített neki a függőségekkel vívott harcban, és egy csendesebb, rendezettebb életet teremtett vele a coloradói Crawfordban, a Mad Dog Ranchon. Ez nem törölte el a múltját, de stabilitást adott neki, amire korábban hosszú ideig nem volt képes.
Joe Cocker 2014. december 22-én halt meg tüdőrákban, Crawfordban, 70 éves korában. Hosszú évekig erős dohányos volt, állítólag napi két doboz cigarettát is elszívott, egészen 1991-ig, amikor végül letette a cigarettát.
Pályafutása során keményen megdolgozott mindenért. Több slágere is született, de a közel 40 albuma nem mindig hozott kiugró eladásokat. Mivel kocsmákból indult, egész életében megmaradt benne a turnézó zenész mentalitása, ezért szinte folyamatosan úton volt. Feltűnt az American Idol brit és francia változatában is, bár a tehetségkutató műsorokat nem igazán kedvelte. Úgy fogalmazott, számára valószínűleg sokkal kiábrándítóbb lett volna egy ilyen versenyben elveszni, mint végigjárni a kocsmákat és onnan feljutni.
A hetvenes évek közepén majdnem csődbe ment. Ebben szerepet játszott a rossz pénzügyi háttér, a drága turnézás, a függőségek és az, hogy sokáig nem kezelte jól az üzleti ügyeit. Később Pam fontos szerepet játszott abban, hogy rendezze a pénzügyeit és újra egyensúlyba kerüljön. A Celebrity Net Worth szerint halálakor a vagyona nagyjából 60 millió dollár lehetett, és a zenei katalógusa azóta is jelentős bevételt termelhet.
Joe Cockerre sokan minden idők egyik leglelkesebb és legsoulosabb fehér rockénekeseként emlékeznek. Hangja fájdalmas, karcos és emberi volt, ezért ennyire nehéz összetéveszteni bárki mással. Amikor megszólal a „With a Little Help from My Friends”, sokaknak még ma is ugyanaz a sheffieldi fiú jut eszébe, aki makacsul hitt abban, hogy a hangja számít.
Az élete nem egyenes vonalban haladt. Tele volt töréssel, rossz döntéssel, visszaeséssel és újrakezdéssel. Mégis ezért maradt emlékezetes. Joe Cocker nem szépítette meg a történetét, hanem beleénekelte minden sebét a dalaiba. Talán ezért hatnak ma is ennyire erősen.
