Minden bántó megjegyzését elengedtem a fülem mellett, és újra meg újra meggyőztem magam arról, hogy nem kell személyes sértésként felfognom őket. Utólag már tudom, hogy csak idő kérdése volt, mikor fogy el a türelmem.
Hajnali öt óra volt. A gyerekszoba órája kékes fénnyel világított, Onica pedig végre elcsendesedett a vállamon. Ugyanabban a kopott fotelben ringattam, amelyben három évvel korábban Bradleyt szoptattam. A telefonom ébresztője hamarosan jelezni fog, hogy kezdjek fejni, mielőtt lezuhanyozom.
Ekkor egy álmos kis hang szűrődött be a folyosóról.
-Mama, most már reggel van, vagy még éjszakai reggel?
-Ez még a csöndes reggel, kicsim – suttogtam. – Menj vissza apához, én pedig mindjárt érted megyek.
-Apa horkol.
-Tudom, kisfiam. Ebben nagyon ügyes.
A kis lábak eltipegtek, majd valami puffant egyet. Ezután újra csend lett. Pontosan négy másodpercre behunytam a szemem, aztán Onica csuklani kezdett, és felébredt.
A mindennapok súlya
Reggel hétkor már a konyhában voltam. A blézerem alatt fejtem a tejem, miközben a másik kezemmel zabkását kevertem. A laptopom a pulton állt, a marketingprezentáció pedig már betöltődött a kilenc órakor kezdődő megbeszélésemhez.
Néhány héttel Onica születése után vissza kellett mennem dolgozni, mert a férjemet, Carlt, elbocsátották a vállalat leépítése során.
Carl álmosan besétált a konyhába. A haja mindenfelé állt, a telefonját pedig szorosan a kezében tartotta.
-Kész a kávé?
-Magadnak kell megcsinálnod – válaszoltam.
-Nehéz éjszaka volt?
-Kettőkor, négykor és ötkor is felébredt.
Carl csak morgott valamit, aztán tovább görgetett a telefonján. Amikor odanéztem, rögtön elfordította a kijelzőt.
Talán sporteredményeket nézett. Vagy állásokat keresett. Inkább az utóbbiban hittem, mert az ellenkezője túl sok energiámba került volna.
-Tegnap Alice is benézett – próbáltam vidám hangon folytatni. – Hozott csirkés rakott ételt, és azt mondta, nagyon fáradtnak látszom. De kedvesen mondta, tényleg együtt érzett velem.
-Alice már csak ilyen – felelte Carl.
-Steve szerencsés vele.
-Hm.
A férjem közben tovább nézte a telefonját.
Amikor Bradley cipőjéért indultam, a folyosói tükörben megpillantottam magam. Foltos pulóver, tegnap óta összefogott haj, kialvatlan arc. Valaha olyan nő voltam, aki péntek esti vacsorához is magassarkút vett fel, és még a szemetet is rúzsban vitte ki.
Valahol bennem még mindig ott volt ez a nő. Valószínűleg csak aludt.
Elvittem a gyerekeket a bölcsődébe és az óvodába, majd harminc másodperccel a megbeszélés kezdete előtt beestem a munkahelyemre. Közben ugyanazzal a gondolattal próbáltam nyugtatni magam, amelyet hetek óta ismételgettem:
Én átsegítettem Carlt a nehéz időszakán. Most nekem kell egy kis támogatás. Egy házasságban ez így működik.
Az összehasonlítások
Aznap este végre mindkét gyereket sikerült elaltatnom. Fáradtan rogytam le Carl mellé a kanapéra. Ő valamilyen műsort nézett.
-Hosszú nap volt – mondtam.
-Nekem is. Az álláskeresés miatt – felelte.
-Hogy ment?
-Lassan. Egyébként, Nina, ne vedd sértésnek, de ha kicsit rendeződnek a dolgok, talán elmehetnél edzeni. Mostanában sokat híztál.
Felé fordultam.
-Tessék?
-Csak azt mondom, hogy Alice-nek milyen könnyen megy. Jár táncórákra, rendszeresen mozog. Neked is jót tenne.
Alice Carl bátyjának, Stevennek volt az új felesége. Én pedig felnevettem, mert ha nem nevetek, valószínűleg bele sírtam volna abba a díszpárnába, amely még mindig tejbukás szagú volt.
Kimerített a munkám, a kialvatlanság, a kisbaba és a hároméves gyermek ellátása. A lakásban mindig akadt mosnivaló, elmosatlan edény vagy elkészítendő étel. A saját igényeimre egyszerűen nem maradt időm.
-Carl, három éve nem tudtam úgy vécére menni, hogy közben ne kopogjon valaki az ajtón.
-Én csak azt mondom, hogy…
-Tudom. Semmi baj.
Elengedtem a megjegyzést, mert azt hittem, nem úgy gondolta, ahogy hangzott. Akkoriban sok mindenben hittem.
A következő hetek összefolytak. Megbeszélések előtt a parkolóban fejtem, egyik kezemmel a maradékot melegítettem, a másikkal Onicát ringattam, Bradley pedig már az ajtóban elkezdte feltenni a napi ötven kérdését a dinoszauruszokról.
Carl közben kialakította a saját napirendjét. Ez a napirend többnyire a kanapén töltött órákból állt.
-Ma küldtél el önéletrajzot valahová? – kérdeztem egyik este, miközben egy ruhakupacon próbáltam átlépni.
-Kapcsolatokat építek – felelte anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából.
-Kikkel?
-Emberekkel. Ezt úgysem értenéd, Nina.
Megint nem szóltam semmit.
Az Alice-ről szóló megjegyzések eleinte ritkán hangzottak el, később azonban egyre gyakrabban.
-Látnod kellene Alice táncvideóit – mondta Carl egyik reggel. – Gyönyörűen mozog, sportos az alakja, és még rövid szoknyát is felvesz. Te mikor csináltál utoljára ilyesmit?
Éppen almaszószt töröltem le Bradley álláról.
-Örülök, hogy neki van ideje rá.
-Régen neked is ennyi energiád volt.
Megállt a kezemben a törlőkendő. Bradley nagy szemekkel nézett rám, az almaszósz pedig még mindig ott éktelenkedett a szemöldökén.
-Carl, nemrég szültem.
-Alice mégis talál időt a táncórákra.
-Alice huszonnyolc éves, és nincs a mellkasára kötve egy újszülött.
A férjem csak megvonta a vállát, mintha ezzel éppen neki adott volna igazat.
Aznap este megpróbáltam rendesen beszélni vele.
-Segítségre van szükségem a házimunkában – mondtam. – Egész nap itthon vagy. Nem csodát kérek, csak azt, hogy mosogass el.
-Most én is sok mindennel küzdök.
-Én is.
-Ez más, Nina.
-Miben más?
Carl nem felelt. Felvette a telefonját, és megint úgy fordította el a kijelzőt, hogy ne láthassam.
Azt mondtam magamnak, hogy csak képzelődöm.
Egyre több gyanús jel
A furcsa apróságok lassan egymásra rakódtak.
Amikor Steven és Alice látogatóba készültek, Carl a szokásosnál sokkal alaposabban lezuhanyozott. Nem egyszerű tisztálkodás volt, hanem teljes készülődés, a végén pedig azt a kölnit fújta magára, amelyet korábban csak évfordulókon használt.
-Nagy terveid vannak? – kérdeztem, miközben a gallérját igazgatta.
-Csak szeretnék normálisan kinézni.
-Tegnap is normálisan néztél ki abban az egy hete ki nem mosott rövidnadrágban.
-Nagyon vicces.
Ebéd után Carl felajánlotta, hogy hazaviszi Alice-t, mert szerinte Steve-nek „el kellett intéznie valamit”.
Nem emlékeztem, hogy Steve említett volna bármilyen programot. Ő is zavartan nézett, amikor Carl ezt előadta.
Alice az asztal túloldaláról rám pillantott, és egy kicsit tovább tartotta rajtam a tekintetét, mint szokta.
Később üzenetet küldött.
„Őszintén, hogy vagy? Túl sok lasagnét készítettem. Vigyek belőle?”
Nem Carl furcsa viselkedéséről írt, és nem is tett fel kellemetlen kérdéseket. Egyszerűen csak elkezdett gyakrabban átjönni étellel.
Néha még Onicát is a karjába vette, amíg én végre megehettem valami meleg ételt. A munkámról is kérdezett, és valóban figyelt a válaszomra.
Folyton azt vártam, mikor derül ki, mit akar cserébe. De semmi ilyesmi nem történt.
-Nagyon fáradtnak tűnsz, Nina – mondta egy délután, miközben Bradley a dinoszauruszait mutogatta neki a konyha padlóján.
-Jól vagyok.
-Előttem nem kell úgy tenned, mintha minden rendben lenne.
Majdnem elsírtam magam. A hormonokra fogtam.
Azon a héten elhatároztam, hogy legalább egy kicsit törődöm magammal. Amíg a zabkása melegedett a mikróban, megpróbáltam leguggolni.
Nem ment valami jól.
A derekamban egyet reccsent valami, én pedig mozdulatlanul maradtam, a karjaimat felemelve, mintha egy apró hadsereg előtt adnám meg magam.
Bradley besétált a konyhába, alaposan végigmért, majd oldalra billentette a fejét.
-Anya, miért ülsz úgy, mint egy béka? Fel fogsz ugrani?
-Nem, kicsim.
-Tudsz ugrani?
-Most éppen nem.
A fiam elgondolkodott, kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy sajtrudat, és nekilátott, miközben én még mindig a mikró előtt guggoltam.
Addig nevettem, amíg sírni nem kezdtem. Végül lassan kiegyenesedtem, mint egy rozoga összecsukható szék.
A hét legjobb pillanata az volt, amikor a hároméves fiam békához hasonlított.
Carl aznap este is folytatta.
-Láttad már Alice-t? Ő a szépség megtestesítője.
Észrevettem, milyen gyakran emlegeti őt a testvérével együtt. Mégis igyekeztem elkerülni a veszekedést.
-Jó, hogy észreveszed, milyen csinos, de nekem most a szépségem a legkisebb gondom. Egy ilyen napirend mellett próbálom valahogy túlélni a napokat.
Azt reméltem, végre megérti, mennyire kimerült vagyok.
Nem értette meg.
A születésnapi buli
Péntek este Carl szinte ugrándozva érkezett haza.
-Van egy bejelentésem – mondta, miközben felbontott egy sört, amelyet nem ő vett. – Medencés bulit rendezek a negyvenedik születésnapomra. Nagyot!
-Itt, nálunk?
-Hol máshol? Steve is jön, Alice természetesen szintén.
„Természetesen.”
-Carl, én teljesen kimerültem. Onica még mindig nem alszik át egyetlen éjszakát sem, Bradley pedig…
-Nina, ez a negyvenedik születésnapom!
Ránéztem. Eszembe jutott a friss hajvágása, amelyről nem beszélt, a telefonja, amelyet mindig kijelzővel lefelé tett le, és az az idő, amikor még csak úgy, minden különösebb ok nélkül virágot hozott nekem.
-Rendben – mondtam. – Legyen buli.
Aznap eldöntöttem, hogy bármi áron, de úgy megyek ki a medencéhez, hogy újra felismerjem magam.
Szombaton hajnali négykor keltem. A konyhában állva egy kézben habzsákot tartottam, a másikban pedig a cumisüveg-melegítőt kezeltem. Kis tortákat díszítettem, miközben Onica a lábam mellett szundikált a pihenőszékben.
Carl közben békésen aludt az emeleten.
Kilenc órára égősorokat akasztottam a terasz köré, felfújtam egy pálmafás gumidekorációt, Bradley-re ráadtam az apró fürdőnadrágját, és a kerítésre rögzítettem a „Boldog 40. születésnapot!” feliratot.
A férjem egy órával később sétált le, és nagyot ásított.
-Egész jól néz ki – mondta. – Ugye nem vitted túlzásba a giccses díszítést?
-Pont annyi giccs van benne, amennyi kell.
Délben megérkeztek a vendégek. Steve egy hűtőtáskát cipelt a vállán, Alice pedig egy hatalmas gyümölcstállal lépett be a kertbe. Amint meglátott, odasietett hozzám, és megölelt.
-Nina, ülj le! Komolyan mondom – súgta. – Add ide Onicát, és egyél valamit, ami nem aranyhal alakú keksz.
Felnevettem.
-Biztos vagy benne?
-Add ide azt a babát – mondta, és már ki is vette Onicát a karomból.
Én pedig állva ettem meg egy töltött tojást, úgy, mint egy éhes mosómedve.
A megalázó megjegyzés
Délután kettő körül felmentem az emeletre, elővettem az egyetlen fürdőruhát, amely még rám jött, és sokáig néztem magam a tükörben, mielőtt felvettem.
Azt mondtam magamnak, hogy rendben nézek ki. Két gyermeket szültem, és a testem ennek a nyomait viselte.
Aztán felemelt fejjel lesétáltam a medencéhez.
Mindenki, aki tudott úszni, a vízben volt. Steve Carl mellett állt a sekély részen, és egy sört tartott a kezében, amelyből nem ivott. Alice a napozóágyon ült, Onica pedig a mellkasán aludt.
Amikor közelebb léptem, Carl hangosan felnevetett. Nem kedves nevetés volt, hanem durva, gúnyos kacaj. Steve először csatlakozott hozzá, aztán meglátta az arcomat, és azonnal a vízre szegezte a tekintetét.
-Min nevetsz? – kérdeztem.
Carl megtörölte a szemét.
-Bocsánat, nem bírtam ki! Alice úszott egyet, és hát… lássuk be, fürdőruhában sokkal vonzóbb nálad.
A teraszon mindenki elhallgatott. Valahol egy villa koppant a tányéron.
Alice arca megkeményedett.
A férjem szavai fájtak, mégsem válaszoltam azonnal. Csak megfordultam, bementem a házba, felsétáltam az emeletre, és becsuktam magam mögött a hálószoba ajtaját.
Leültem az ágy szélére, majd mindkét kezemet a számra szorítottam.
Néhány másodperccel később halk kopogást hallottam. Alice lépett be, majd bezárta maga mögött az ajtót.
-Nina – mondta csendesen. – El kell mondanom valamit. Hetek óta rosszul vagyok miatta.
-Alice, kérlek, most nem bírom.
-De bírod. Tudnod kell.
Leült mellém, majd elővette a telefonját.
-Carl hetek óta üzeneteket küld nekem. Fényképeket, meghívásokat kávézni, és olyan üzeneteket, amelyekben azt írja, hogy a házassága „gyakorlatilag véget ért”. Egyszer sem válaszoltam neki, de minden üzenetet elmentettem. Most szóltam Stevennek.
A szoba forogni kezdett körülöttem.
-Micsoda?
Alice a kezembe adta a telefont.
-Ezért jártam át gyakrabban. Ellenőrizni akartam, hogy jól vagy. El akartam mondani, csak nem akartam mindenki előtt tönkretenni az életedet. Ma viszont már nem tudtam tovább várni.
Görgetni kezdtem az üzeneteket. Hirtelen értelmet nyert az elmúlt hónapok minden furcsasága.
Carl kölnije a családi ebédek előtt.
Az alkalmak, amikor ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye Alice-t.
A telefonja, amelyet mindig elfordított előlem.
Az állandó beszéde arról, milyen gyönyörű és tökéletes Alice.
Soha nem a testemről szólt az egész. Carl egy történetet épített fel magának. Olyan történetet, amelyben ő gond nélkül kiléphet a házasságból, és a szülés után megváltozott testemre hivatkozhat. Én pedig egyszerre lehetek a fáradt feleség és a hibás fél.
Alice-re néztem.
-Steve-nek is megmutattad?
-Igen. Mellettünk áll.
Keserűen felnevettem.
-A férjem a saját születésnapi partiján egy másik nőhöz hasonlított engem.
Alice nem felelt. Nem is kellett.
Letöröltem az arcomról a könnyeket, felálltam, és a tükörbe néztem.
-Kölcsönkérhetem még egy percre a telefonodat?
-Persze.
A nyilvános válasz
Visszasétáltam a földszintre. A vendégek még mindig a medencénél álldogáltak, és úgy tettek, mintha nem hallották volna, mi történt.
Felvettem a mikrofont, majd kétszer megkocogtattam.
A beszélgetések elhaltak.
-Szeretnék koccintani a férjemre, és boldog születésnapot kívánni neki. Kérem, mindenki figyeljen.
A vendégek felemelték a poharukat. Carl elmosolyodott, mert azt hitte, dicséretet fog kapni.
-A férjem hónapok óta rendszeresen közli velem, hogy meghíztam, és Alice-hez kellene hasonlítanom. Többször is kijelentette, hogy Alice, idézem, „a szépség megtestesítője”.
Néhány bizonytalan nevetés hallatszott.
-Ma pedig a saját születésnapi partiján azt mondta, hogy Alice fürdőruhában sokkal vonzóbb nálam. Most már értem, miért foglalkozott vele ennyit.
Felemeltem Alice telefonját, és felolvastam két rövid részletet az üzenetek közül. Elmondtam, hogy Carl félmeztelen fényképeket küldött neki, és azt írta, hogy a házassága „gyakorlatilag véget ért”.
A kertben síri csend lett.
-Alice egyetlen üzenetére sem válaszolt. Mindent elmentett, és először Stevennek szólt. Szeretném nyilvánosan megköszönni neki, hogy több hűséget tanúsított irántam, mint a saját férjem.
Steve letette a sörét, odasétált Alice mellé, és szó nélkül mellénk állt.
Carl arca vörös lett.
-Boldog negyvenedik születésnapot, Carl. Remélem, idén rájössz, mit keresel valójában. Ezt azonban már nem ezen a címen fogod megtalálni.
A férjem csak állt, és nem tudta, mit mondjon.
Bradley ekkor megrángatta a fürdőruhám szélét.
-Anya, vége a bulinak? Én tortát akarok.
Felnevettem, majd levágtam neki az első szeletet.
Néhány héttel később a folyosói tükörben megláttam magam. Piros ruha volt rajtam, rúzs az ajkamon, Onicát pedig a csípőmön tartottam. Bradley közben a cipőjét húzta, mert Alice-szel indultunk sétálni.
A tükörben rám néző nő soha nem volt a probléma.
