Aznap úgy mentem be az iskolába, hogy választ akartam kapni arra, amit a tanárnő a lányomnak mondott. Arra számítottam, hogy majd kifogásokat keres, esetleg bocsánatot kér. Azt viszont nem sejtettem, hogy később Victoria szavai lesznek azok, amelyek igazán elgondolkodtatnak.
A kislányom, Victoria hatéves, és Down-szindrómás.
Nagy döntés volt, hogy első osztályba küldjük. Minden délután ugyanazokat kérdeztem tőle.
– Csúfolt ma valaki?
– Nem, anya.
– Mindenki kedves volt veled?
– Igen!
– Ugye szólsz, ha valaki bánt?
– Szólok, ígérem!
Fogalmam sem volt, hogy hamarosan szükség lesz erre az ígéretre.
Az első két hét jól telt. Victoria mosolyogva jött haza, rajzokat mutatott, és sokat mesélt az új barátairól.
Aztán egy délután szokatlanul csendes volt.
– Milyen volt az iskola, kicsim?
– Jó.
– Játszottál Lilyvel?
Bólintott.
– És Emmával?
– Azt mondta, vicces a cipőm.
Lenéztem Victoria élénksárga sportcipőjére.
– Mitől volt vicces?
– Mert senki másnak nincs sárga cipője.
– Ez bántott?
– Egy kicsit.
– Holnap inkább a fehéret vennéd fel?
Lesütötte a szemét.
– Talán.
– Pedig nagyon szereted a sárgát – mondtam.
– Tudom.
– Akkor miért vennéd fel inkább a fehéret?
Victoria a cipőfűzőjét piszkálta.
– Emma azt mondta, a hercegnők nem hordanak sárga cipőt.
– A hercegnők azt vehetnek fel, amit csak akarnak.
– Dinósat is?
Elnevettem magam.
– Dinósat főleg.
Victoria elmosolyodott, aztán megint lehajtotta a fejét.
– Emma holnap is játszik majd velem?
Egy pillanatra haboztam.
– Persze, kicsim.
– Megígéred?
Szerettem volna megígérni neki, hogy soha többé senki nem nevet rajta. Ezt azonban nem ígérhettem meg.
Ehelyett a fehér cipőjére mutattam.
– Talán holnap felvehetnéd ezt. Csak amíg a többiek jobban megismernek.
Victoria bólintott.
Azt hittem, ezzel megóvom egy kellemetlen helyzettől. Nem vettem észre, hogy közben arra kérem, mondjon le arról, amit szeret.
Másnap a fehér cipőt választotta. Úgy gondoltam, megkíméltem egy újabb rossz élménytől. Azt sem vettem észre, hogy többé nem veszi fel a kedvenc sárga párját.
Az iskolai fesztivál
Néhány héttel később rendezték meg az első iskolai fesztivált. Alig értem haza, amikor felhívott Harris igazgató.
– Mrs. Parker? Victoria már húsz perce sír, és magát kéri.
– Megsérült?
– Testileg nincs baja. Be tudna jönni?
Felvettem a kabátomat, és már indultam is.
Az iskola folyosóján pillangókkal és virágokkal kifestett arcú gyerekek szaladgáltak. Victoria az igazgatói iroda előtt állt, és sírt.
– Anya!
Magamhoz öleltem.
– Mi történt, szívem?
A terem felé mutatott. Egy fiatal tanárnő éppen egy másik kislány arcára festett pillangót.
– Nekem nem akart pillangót festeni.
– Miért nem?
– Azt mondta, a smink nem tehet széppé egy olyan lányt, mint én.
Összeszorult a gyomrom.
– Anya, akkor én nem vagyok szép? Kérlek, ne hazudj!
– Gyönyörű vagy, kicsim.
– De ő tanár. A tanárok nem hazudnak.
A tanárnő közben egy másik gyerekkel nevetgélt. Úgy tűnt, észre sem vette, mit tett.
– Kicsim, várj meg Harris igazgató irodájában. Mindjárt jövök.
– Hazamegyünk?
– Elmegyünk moziba, utána pedig fagyizni. Megígérem.
– Szórócukor is lesz rajta?
– Extra sok.
Victoria megölelt, majd beszaladt az irodába.
Pár percig figyeltem a tanárnőt, ahogy tovább festette a pillangókat. Nem ismert engem, és nem tudta, hogy Victoria anyukája vagyok. Egyelőre nem akartam elárulni neki. Előbb hallani akartam, mit mond, amikor még azt hiszi, egy idegen szólította meg.
Aztán eszembe jutott valami, amit már majdnem elfelejtettem.
Kilenc évvel korábban gyerekzsúrokon festettem arcokat. A szülők gyakran adtak utasításokat.
– Legyen hercegnő, illik a ruhájához.
– És ő minek szeretne öltözni?
– Nem mindegy?
– Nekem nem.
Mindig ugyanazt kérdeztem a gyerekektől:
– Te mi szeretnél lenni ma?
Egyszer egy elegáns születésnapi bulin egy kislány ült le elém.
– Sárkány leszek.
– Zöld vagy piros?
– Zöld. Nagy, ijesztő fogakkal!
Az anyukája rögtön odalépett.
– Szó sem lehet róla. Hercegnő lesz.
– De anya…
– Professzionális fotósunk van. Nem akarom, hogy minden képen sárkány legyen.
A kislányra néztem.
– Mit szólnál, ha először sárkányt festenék neked?
Az anyukája sóhajtott.
– Jó, de azért legyen aranyos.
Amikor elkészültem, a kislány nagyot mordult.
– Anya, nézd! Sárkány vagyok!
Egy másik gyerek odafutott hozzá.
– Én is ilyet kérek!
– Én is! – kiáltotta valaki.
Hamarosan három gyereknek volt sárkány az arcán. A kislány mosolyára még évekkel később is emlékeztem.
Aztán megszületett Victoria. Fokozatosan abbahagytam a zsúrokon végzett munkát, később pedig otthonról dolgozó grafikusként helyezkedtem el.
Rajongtam a lányomért. Talán túlságosan is igyekeztem megóvni mindentől.
Mielőtt elkezdte az első osztályt, együtt mentünk iskolatáskát venni.
– Anya, nézd! Dinós táska!
– Nézd ezt a rózsaszínt, kicsim. A többi kislánynak is hasonló van.
– De ennek tüskék vannak a hátán!
– Nem szeretnél inkább egy csinos rózsaszínt?
Victoria bizonytalanul nézett rám.
– Jó, anya.
Hozzá illő hajcsatokat is vettem neki.
Amikor megérkezett a fesztiválról szóló hírlevél, Victoria rögtön megmutatta.
– Lily és Emma pillangót szeretne!
– Te is azt szeretnél?
Egy pillanatig gondolkodott.
– Talán.
– A pillangó nagyon szép lesz rajtad.
– Rendben, anya.
Én pedig mosolyogtam, mert azt hittem, jó döntést hoztunk.
Most, az iskola folyosóján állva, újra eszembe jutott a régi festőfüzetem. De előbb beszélnem kellett a tanárnővel.
Beszélgetés a tanárnővel
Visszamentem Harris igazgató irodájába.
– Victoria készen áll az indulásra? – kérdezte.
– Mindjárt. Előtte szeretném, ha hallana valamit.
– Mi történt?
– Collins tanárnő nem volt hajlandó kifesteni Victoria arcát.
Az igazgató összeráncolta a homlokát.
– Elmondta, miért?
– Azt mondta a lányomnak, hogy a smink nem teheti széppé az olyan lányokat, mint ő.
– Ez komoly vád.
– Tudom. Nem kérem, hogy úgy büntessen meg valakit, hogy nem hallgatta meg. Azt szeretném, ha három perc múlva odajönne a festőasztalhoz. Kérem, egyelőre ne mutasson be.
– Miért?
– Szeretnék feltenni neki egy kérdést, mielőtt megtudja, ki vagyok.
Harris igazgató elgondolkodott.
– Rendben. De ha úgy látom, hogy közbe kell avatkoznom, megteszem.
– Ez teljesen jogos.
Victoria a titkárnő mellett ült, és képeskönyvet nézegetett.
– Anya?
– Várj még pár percet, kicsim.
– Utána jön a mozi?
– Persze.
Visszamentem a fesztiválra. Collins tanárnő éppen elmosta az ecseteit.
– Elnézést, festene egy kis aranykoronát az arcomra?
– Önnek?
– Hacsak nem áll mögöttem egy másik, harmincöt éves hercegnő.
Elnevette magát.
– Sajnálom, ez a részleg a gyerekeknek van fenntartva.
– Kár. Már gyakoroltam a királyi integetést.
– Talán majd jövőre.
– Ki hozta ezt a szabályt?
– Az iskola.
– A gyerekek választhatják ki, mit kérnek?
– Természetesen. Pontosan ez a lényege.
– Akkor is, ha önnek nem tetszik az ötletük?
A tanárnő elkomorult.
– Miért ne tetszene?
– Csak szerettem volna tisztázni. Tehát nem utasítana vissza egy kislányt csak azért, mert más, mint a többiek?
– Persze hogy nem. Minden gyereket szívesen látunk.
Elmosolyodtam.
– Érdekes. Ma egy hatéves kislány pillangót kért öntől. Ön pedig azt mondta neki, hogy a smink nem teheti széppé az olyan lányokat, mint ő.
A tanárnő mosolya eltűnt.
– Ezt ki mondta magának?
– Ez számít?
– A gyerekek félreérthetnek dolgokat.
– Akkor segítsen megértenem. Mit mondott neki?
– Csak azt akartam elmagyarázni, hogy a külső nem minden.
– Úgy, hogy azt mondta neki, nem szép?
– Ezt nem így fogalmaztam.
– Akkor hogyan?
Összefonta a karját.
– Azt mondtam, hogy a festék nem változtatja meg, milyen valaki valójában.
– Miért kellett ezt egy hatévesnek elmagyarázni?
– Zaklatott volt.
– Mielőtt visszautasította, vagy utána?
A tanárnő nem válaszolt rögtön.
– Nézze, vannak gyerekek, akiknek reális elvárásokra van szükségük.
Éreztem, hogy ökölbe szorul a kezem.
– Milyen elvárásokra?
– Victoria folyton arról beszélt, hogy olyan szeretne lenni, mint a többi lány. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy egy festett pillangó nem tünteti el azt, amitől különbözik.
– És azt gondolta, az segít neki, ha azt mondja, hogy nem szép?
– Jobbnak tartottam, mint hamis reményt kelteni benne.
– Hamis reményt? – kérdeztem vissza. – Hatéves. Egy pillangót szeretett volna az arcára.
– Elferdíti, amit mondtam.
A tanárnő Harris igazgató felé fordult.
– Harris igazgató!
– Hallottam eleget – felelte az igazgató.
– Nem történt semmi helytelen.
– Victoria anyukája vagyok – mondtam.
A tanárnő arca megváltozott.
– Ó.
– Igen. Ó.
– Félreértés történhetett.
– Akkor mondja el nekünk, mindkettőnknek, mi történt.
A tanárnő az igazgatóra pillantott.
– Csak segíteni akartam Victoriának megérteni, hogy az arcfestés nem fontos.
– Akkor miért csak neki nem festett? – kérdeztem.
– Nehezen követte az utasításokat.
– Azt mondta neki, hogy a smink nem teheti széppé az olyan lányokat, mint ő?
Csend lett.
– Collins tanárnő? – kérdezte Harris igazgató.
A tanárnő nyelt egyet.
– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam.
– Kimondta ezt?
– Igen, de nem úgy értettem…
– Ennyi elég lesz mostanra – vágott közbe az igazgató. – Kérem, jöjjön velem az irodámba.
– De a festőasztal…
– Megoldom, hogy valaki átvegye.
Collins tanárnő rám nézett.
– Nem akartam megbántani a lányát.
– Akkor remélem, átgondolja, hogyan sikerült mégis.
Harris igazgató felém fordult.
– Kivizsgáljuk az esetet, és jelentkezem magánál.
– Köszönöm. Csak arra kérem, ne Victoriától várják, hogy megvigasztalja a tanárnőt.
– Rendben.
Egy pillanatra azt hittem, sikerült rendezni a helyzetet.
Aztán sírni kezdett egy kislány.
– Hol van a festő néni?
– El kellett mennie – magyarázta az egyik dolgozó. – Keresünk valaki mást.
– De én pillangót szeretnék! Maga nem tud festeni?
– Sajnálom, kicsim, nem tudok.
Victoria éppen akkor lépett mellém, amikor egy másik kislány odafordult hozzá.
– Victoria, azért ment el a festő néni, mert sírtál?
Victoria megdermedt.
– Nem, kicsim – mondtam gyorsan. – A felnőtteknek kellett megoldaniuk valamit. Victoria semmi rosszat nem tett.
A kislány továbbment, de Victoria a kabátom ujjába kapaszkodott.
– Anya, nem akartam, hogy senki ne kapjon pillangót.
– Semmi sem a te hibád, szívem.
– De előtte mindenki örült.
Az elhagyott ecsetekre néztem, és akkor eszembe jutott, mivel foglalkoztam régebben.
Megkerestem Harris igazgatót.
– Régebben gyerekek arcát festettem. Átvehetem az asztalt?
Meglepődött.
– Komolyan?
– Van egy új készletem az autóban.
– Akkor megmentette a fesztivált.
Egy másik választás
Tíz perccel később már az asztal mögött ültem, friss festékekkel és tiszta ecsetekkel. Victoria a titkárnő mellett figyelt.
– Gyere, kicsim. Te leszel az első.
Lassan odalépett hozzám.
– Megfestem neked a fesztivál legnagyobb és legszebb pillangóját.
Victoria megrázta a fejét.
– Mi a baj?
– Nem kérek pillangót.
– Collins tanárnő miatt aggódsz? Ő már nem jön vissza az asztalhoz.
Victoria a cipőjét nézte.
– Már nem akarok szép lenni, anya.
Letettem az ecsetet.
– Hogy érted ezt?
– Ha valaki szép akar lenni, mindenki összeveszik.
– Kicsim…
– A tanárnő azt mondta, nem vagyok szép. Te mérges lettél. Most meg a többi gyerek szomorú.
Leültem mellé.
– Figyelj rám. Te nem tehetsz róla, hogy a felnőttek összevesztek. Egy felnőtt bántó dolgot mondott, és egy másik felnőttnek kellett intézkednie.
– De…
– És soha nem kell úgy kinézned, ahogy mások elvárják, csak azért, hogy kedvesek legyenek veled.
Victoria elgondolkodott.
– Attól még elmehetünk moziba?
– Persze.
– Jó.
Visszament a titkárnő mellé. Én legszívesebben utána mentem volna, de közben egy kisfiú állt meg az asztalnál.
– Tud tigrist festeni?
Elmosolyodtam.
– Olyan félelmetes tigrist, hogy még az igazgató is megijed tőle.
A fiú felnevetett.
– Tényleg?
– De ne áruld el neki.
Harris igazgató, aki mögötte állt, megköszörülte a torkát.
– Már késő.
A kisfiú nevetett, én pedig ecsetet vettem a kezembe.
– Te mi szeretnél lenni ma?
– Tigris!
– Remek. Csíkos legyen vagy pöttyös?
– A tigrisek csíkosak!
– Jó, csak ellenőrizni akartam, hogy értesz hozzá.
Hamarosan újabb gyerekek álltak sorba.
– Kérhetek rózsaszín pillangót?
– Persze. Csillogós legyen vagy egyszerű?
– Csillogós!
– Én robotot szeretnék.
– Jó választás. Ezüst vagy kék legyen?
Húsz percig festettem a gyerekeket, Victoria pedig csendben figyelt. Aztán odajött hozzám egy kislány.
– Olyan pillangót szeretnék, mint Emmáé.
– Rózsaszín legyen vagy kék?
A kislány habozott.
– Emma rózsaszínt kapott.
– Én azt kérdeztem, te melyiket szeretnéd.
A festékekre nézett.
– Lehet narancssárga?
– Persze.
– Emma azt hiheti, hogy furcsa.
– Akkor legalább lesz min gondolkodnia.
A kislány kuncogott. Amikor elkészültem, odaszaladt a barátaihoz.
– Nézzétek, narancssárgát választottam!
Victoria utána nézett.
– Anya, ő nem rózsaszínt kért.
– Nem bizony.
– Mégis szép a pillangója.
– Nagyon szép.
Victoria a festékekre pillantott.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, kicsim.
– Választhatok valami mást?
– Hát persze.
– Akkor is, ha senki másnak nincs olyan?
– Akkor is.
Victoria közelebb hajolt hozzám.
– Zöld dinót szeretnék.
Meglepődtem.
– Dinót?
– Nagy fogakkal.
– Miért nem szóltál, hogy nem pillangót szeretnél?
Victoria az ujjait morzsolgatta.
– Nem akartam pillangót.
Ránéztem.
– De azt mondtad…
– Mert Lily és Emma pillangót akartak. Te meg azt mondtad, szép leszek tőle.
Eszembe jutott a kislány, aki kilenc éve sárkányt kért tőlem. Akkor nem értettem, miért nem hagyja az anyukája, hogy azt válassza, amit szeretne. Most pedig a saját lányom félt elmondani, mire vágyik.
– Sajnálom, kicsim.
– Miért?
– Mert elfelejtettem megkérdezni, mitől lennél boldog.
Victoria lesütötte a szemét.
– Azt hittem, szeretnéd, ha pillangót választanék.
– Miért nem mondtad el?
– Nem akartam, hogy szomorú legyél.
– Azt hitted, szomorú leszek, ha dinót szeretnél?
Bólintott.
– Kicsim, mindig elmondhatod, mi tetszik neked.
– Akkor is, ha ijesztő?
– Akkor is. Sőt, főleg akkor.
– És nem leszel szomorú?
– Egyáltalán nem.
Victoria oldalra billentette a fejét.
– Kaphatok dinót?
– Persze. Mennyire legyen félelmetes?
– NAGYON!
– Akkor hatalmas fogakra lesz szüksége.
Élénkzöld dinót festettem az arcára, kicsit ferde szemöldökkel és mókás farokkal. Amikor odaadtam neki a tükröt, Victoria elámult.
– Anya! Ez fantasztikus!
– Mi legyen a neve?
– Rágcsáló úr!
– Természetesen.
Victoria felmordult, aztán egy közelben álló kislány odafordult hozzá.
– Mi van az arcodon, Victoria?
– Dinó! Rágcsáló úr a neve!
A kislány közelebb hajolt.
– Vicces. Nekem is festesz egyet?
– Tényleg?
– Igen, de az enyémnek lila fogai legyenek.
– Máris készítem – mondtam.
Amíg festettem, egy újabb gyerek állt be a sorba.
– Én is dinót kérek!
Hamarosan már hárman vártak a saját dinójukra. Victoria tágra nyílt szemmel nézte őket.
– Anya, nekik is tetszik az ötletem?
– Úgy látom, igen.
Victoria akkorát mosolygott, hogy Rágcsáló úr arca is összegyűrődött.
Aztán rám nézett.
– Anya, te mi szeretnél lenni?
– Talán királynő.
Victoria felkapott egy tiszta ecsetet.
– Akkor koronát kell festenem neked!
Egy perc múlva ferdén álló, aranykorona díszítette az arcomat.
– Kész! Most már mindketten szépek vagyunk!
– Mindig azok voltunk, kicsim.
Azt hittem, ennél szebb pillanat már nem lesz aznap. Tévedtem.
A sárga cipő
Miközben elpakoltam az ecseteket, Victoria odajött a kabátjával.
– Anya, kérdezhetek valamit?
– Bármit.
– Holnap elvihetem a dinós hátizsákomat?
Megálltam.
A hátizsák. Az, amelyikre az iskolakezdés előtt annyira vágyott. Az, amelyről lebeszéltem, mert a többi gyereknek másfajta volt.
– Persze, hogy elviheted.
– Akkor is, ha senki másnak nincs olyan?
– Akkor is.
Victoria figyelmesen nézett rám.
– Biztos?
Letérdeltem mellé.
– Tévedtem, amikor arra kértelek, hogy rejtsd el azt, amit szeretsz. Többé nem foglak erre kérni.
Victoria megérintette az arcomat.
– Te is más vagy, anya.
– Tényleg?
– Festékes az orrod.
Felnevettem, és kézen fogva indultunk a parkoló felé.
– Anya, holnap felvehetem a sárga cipőmet is?
– Persze.
– Akkor is, ha Emma kinevet?
– Neked tetszik?
– Nagyon! Ez a kedvencem!
– Akkor ez számít.
Victoria elmosolyodott.
– A dinós hátizsákomhoz is illik!
Most először vártam örömmel, hogy kitűnjön a többiek közül.
A mozi után beugrottunk fagyizni. Harris igazgató közben felhívott.
– Collins tanárnő nem tér vissza az osztályba, amíg ki nem vizsgáltuk a történteket.
– Köszönöm.
– Hogy van Victoria?
A lányom éppen a kirakatüvegben nézegette a dinóját.
– Sokkal jobban.
– Anya? – húzta meg a kabátom ujját.
– Igen, kicsim?
– Most már szép vagyok?
– Mindig is gyönyörű voltál.
Victoria elmosolyodott.
– Jó. Mert holnap lila szörnyeteg szeretnék lenni.
Felnevettem.
– Akkor lila festéket is kell vennünk.
És ezúttal nem javasoltam neki pillangót.