Évekig nézte Mária a férje üres ujját, és mindig egy kis szúrás ébredt a szívében.
Szerette őt teljes szívéből, mégis sokszor elgondolkozott azon, miért nem hordja a férje a karikagyűrűt.
Mikor rákérdezett, a férfi mindig kedvesen mosolygott, és csak annyit mondott: „Már régen elvesztettem. Nem a gyűrű a fontos, hanem mi ketten.”
Ez a válasz sosem nyugtatta meg teljesen.
Az évek, évtizedek teltek, tele nevetéssel, gyerekekkel, és rengeteg közös emlékkel.
Mária sosem vonta kétségbe a férje szeretetét, de a gyűrű hiánya titok maradt benne.
Egy meleg nyári délutánon, már a férje halála után, a gyerekeikkel pakoltak a rég elfeledett fiókokban.
Egy öreg fa fiókban, régi levelek és kedves emlékek között, egy apró dobozkára bukkantak.
A dobozban ott volt a karikagyűrű, diszkréten csillogva, mintha mindvégig rájuk várt volna.
Mellé egy gondosan összehajtott papírlap került, a férfi kézírásával:
„Azért nem hordtam ezt a gyűrűt, mert féltettem. Nekem a szerelem nem egy ékszeren múlik. Benne él minden napban, amikor melletted döntöttem, minden mosolyban, és abban, ahogyan együtt szembenéztünk mindennel. Ez csak egy jelkép volt. Te voltál mindig az ígéret.”
Mária szemébe könnyek szöktek, de ezek már nem a bánat könnyei voltak, hanem megnyugvást hoztak.
A kezébe vette a gyűrűt, és abban a pillanatban értette meg igazán a férje szavak nélküli üzenetét.
Aznap este felhúzta a gyűrűt a saját ujjára, és halkan azt mondta: „Most már kettőnkért is hordom majd.”
