Richard vagyok, 61 éves. A feleségem nyolc éve halt meg, azóta a napjaim hosszú folyosókhoz hasonlítottak. A gyerekeim törődtek velem, de az életük túl gyorsan pörgött. Hoztak egy borítékot, hagytak gyógyszert, aztán siettek tovább.
Azt hittem, kibékültem a magánnyal. Egy este azonban görgetés közben felvillant egy név a Facebookon, amiről azt hittem, soha többé nem látom: Anna Whitmore.
Anna, az első szerelmem. A lány, akinek egykor házasságot ígértem. Őszi árnyalatú haja volt, a nevetése dallamként maradt bennem negyven éven át. A sors közbeszólt, a családja hirtelen elköltözött, és férjhez adták, mielőtt elköszönhettem volna.
A fotón újra láttam. Ősz tincsek a halántéknál, ugyanaz a szelíd mosoly. Mintha összecsuklott volna az idő. Írni kezdtünk egymásnak. Régi történetek, hosszú telefonok, majd kávézások. A melegség azonnal visszatért, mintha a köztünk lévő évtizedek sosem történtek volna meg.
Így lett, hogy 61 évesen újraházasodtam az első szerelmemmel.
Az esküvő egyszerű volt. Én sötétkék öltönyt viseltem, ő elefántcsont színű selymet. A barátok suttogták, mintha megint kamaszok lennénk. Sok év után először éreztem, hogy él a mellkasom.
Aznap este, amikor az utolsó vendég is elment, két pohár bort töltöttem, és bementünk a hálóba. Nászéjszaka. Ajándék, amiről azt hittem, az idő elvette.
Amikor segítettem levenni a ruháját, valami furcsát vettem észre. Egy heg a kulcscsontjánál. Aztán egy másik a csuklóján. Nem a hegek zavartak, hanem az, ahogy összerezzent, amikor hozzájuk értem.
„Anna” szóltam halkan, „bántott valaki?”
Megmerevedett. A szeme megvillant, félelem, bűntudat, habozás. Aztán suttogott valamit, amitől megfagyott a vérem:
„Richard… nem Annának hívnak.”
Csend lett. A szívem kalapált. „Ezt… hogy érted?”
Lesütötte a tekintetét, remegett. „Anna a nővérem volt.”
Hátrébb léptem. Felkavarodott bennem minden. A lány, akinek a mosolyát negyven évig őriztem, már nincs?
„Meghalt” mondta sírva. „Fiatalon ment el. A szüleink csendben eltemették. Mindig azt mondták, hasonlítok rá, úgy nézek, úgy beszélek. Árnyéka voltam. Amikor rám írtál a Facebookon, nem bírtam ellenállni. Azt hitted, ő vagyok. És életemben először úgy nézett rám valaki, ahogy Annára néztek. Nem akartam ezt elveszíteni.”
Megszédültem. Az első szerelmem halott. A nő, aki előttem állt, nem ő volt, inkább tükörkép, egy kísértet, aki Anna emlékeit viselte.
Ordítani akartam, kérdőre vonni. Aztán ránéztem, remegőn, törékenyen. Nem csak hazudott, hanem egy életet töltött valaki más árnyékában, észrevétlenül, szeretet nélkül.
Könny csípte a szemem. Fájt a mellkasom, Anna miatt, az elveszett évek miatt, a sors miatt.
Rekedten kérdeztem: „Ki vagy te valójában?”
Felemelte az arcát, megtörten. „Eleanor vagyok. Csak azt akartam tudni, milyen érzés, ha engem választanak. Csak egyszer.”
Aznap éjjel ébren feküdtem mellette. Nem jött álom. Kétfelé szakadt bennem minden, a lány emléke és a magányos nő között, aki felvette a helyét.
Megértettem valamit. Az öregkori szerelem nem mindig ajándék. Néha próba, kegyetlen próba.
