Öt éve vagyunk házasok a férjemmel. A mindennapok nem mindig idilliek, mégis szerencsésnek tartottam magam a figyelmes anyósom miatt. Udvarias volt, ritkán szólt bele a dolgokba, és többnyire kedves tanácsokkal látott el.
Az utóbbi időben teljesen kimerültem a munkától, és nyomasztott a magány. A férjem, Hitesh, reggeltől estig elfoglalt volt, alig jutott rám ideje. Amikor látta rajtam a fáradtságot, anyósom, Mrs. Sarla, egy délután behívott a gurugrami nappaliba, és letett elém egy vastag borítékot.
– Itt van, 2 millió rúpia. Menj el pihenni, járd be Európát. Pár hét, aztán majd tisztábban látsz mindent.
Meglepődtem. Soha nem adott még ekkora összeget, és utazást sem ajánlott korábban. Először örültem, azt hittem, őszintén aggódik értem. Aztán gyanakodni kezdtem. Miért pont most küldene el a háztól?
Végül elfogadtam az ajánlatot, összepakoltam, és vettem egy jegyet a Terminal 3-ra az IGI repülőtérre. Hitesh nem tiltakozott, csak ennyit mondott: Menj, szívd ki a levegőt, anyu itthon mindent intéz. Ettől még jobban összezavarodtam.
Az indulás napján anyósom személyesen kísért ki, és megállás nélkül adott útravaló tanácsokat. Megöleltem, mosolyogtam, de belül valami nem hagyott nyugodni. Amint elfordult, döntöttem. Úgy teszek, mintha elutaznék, de titokban visszamegyek. Tudni akartam, mi történik a házban nélkülem.
Visszataxiztam a DLF Phase 3 környékére, pár száz méterrel a ház előtt szálltam ki, és gyalog folytattam. A sikátor végén hevesen vert a szívem. A bejárati ajtó nyitva állt, bent hangos nevetés visszhangzott. A fal tövében megálltam, és lopva benéztem.
A látványtól földbe gyökerezett a lábam. A nappaliban Hitesh ült egy fiatal nő mellett. A lány copfba fogott hajjal, élénk ruhában, a fejét a férjem vállára hajtotta, és kacagva beszélgettek. A legrosszabb az volt, hogy Mrs. Sarla is ott volt. Nemhogy nem tiltakozott, még ételt is hordott eléjük, és mosolyogva megjegyezte:
– A meny elutazott. Most végre fellélegezhetsz. Csak legyen, aki vigyáz Hiteshre. Riya rendes lány. Nagyon megkedveltem.
Zúgni kezdett a fülem. Világos lett, hogy az egész utazás ürügy, hogy eltávolítsanak, és helyet csináljanak valaki másnak. A 2 millió rúpia hallgatási pénz volt, olcsó vigasz egy gond nélküli távozásért.
Aznap este nem mentem haza. Kiváltottam egy kis szobát Karol Baghban, New Delhi belvárosában, és átvirrasztottam az éjszakát. Fájt, de nem akartam összeroppanni. Ha csendben maradok, örökre én húzom a rövidebbet.
Másnap felhívtam egy ügyvédet Saketben, és rákérdeztem a vagyonmegosztás menetére. Elindítottuk a szükséges lépéseket. Megkértem egy megbízható ismerőst, hogy gyűjtsön be egyértelmű bizonyítékot. Mindent tisztán akartam látni.
Két hét múlva, amikor ők még azt hitték, hogy Európában járok, beléptem a nappaliba az ügyvéddel és egy dossziéval a kezemben. Mindhárman elsápadtak. Hitesh hebegni kezdett, Mrs. Sarla zavartan nézett, Riya félrenézett.
Nyugodtan, határozottan rájuk néztem.
– Köszönöm a 2 millió rúpiát. Új életet kezdek belőle, könnyebbet és szabadabbat. Ettől a perctől nincs közöm ehhez a családhoz.
Letettem a válókeresetet az asztalra, megfordultam, és kiléptem. Most nem elüldözöttként mentem el, hanem olyan nőként, aki képes a saját boldogságát választani.
