Egy teljesen átlagos keddi estén igent mondtunk egymásra egy társkereső appon.
A laza üzengetés gyorsan hosszú beszélgetésekké nőtte ki magát. Sokszor éjfél után is írtunk. Ugyanazokon a béna mémeken nevettünk, filmeken vitatkoztunk, és kiderült, hogy mindkettőnk humora száraz. Közben végig figyelmes volt, kedves, és nem játszotta meg magát.
Pár hét oda-vissza chatelés után úgy döntöttünk, ideje találkozni.
A randi napján jött a szokásos kombó, izgalom és idegesség. Kétszer átöltöztem, túl sokszor néztem tükörbe, aztán próbáltam lenyugtatni magam. Csak egy kávé, nem nagy ügy.
Amikor megláttam a kávézó előtt, rögtön kiengedtem. Pont úgy nézett ki, mint a képeken. Meleg mosoly, rendezett kabát, és az a tartás, ami udvarias, de nem merev. Kedvesen köszönt, én pedig arra gondoltam, oké, ebben van valami.
Aztán megcsapott.
Már a köszönés közben éreztem az illatát. Nem volt büdös, inkább csak túl sok. Erős és mindent betöltő. Nem tudtam hova tenni, talán kölni testpermettel, vagy valami nagyon illatos sampon. Bármi is volt, annyira belengte a levegőt közöttünk, hogy egy pillanatra kizökkentem.
Próbáltam nem foglalkozni vele.
Pedig amúgy jól alakult.
Leültünk, rendeltünk, és hamar megjött az a könnyű ritmus, ami online már működött. Vicces volt, figyelmes, és tényleg meghallgatott. Mégis, valahányszor közelebb hajolt, vagy megmozdult a székében, az illat vele mozdult. Emiatt sokszor elvesztettem a fonalat, pedig érdekeseket mondott.
Közben azt mantráztam, hogy ne legyek felszínes. Végül is csak egy szag. Mégis ott motoszkált bennem, és állandóan elvitte a figyelmem.
A randi végére úgy éreztem, a csendes ítélkezés helyett jobb a finom őszinteség.
Elmosolyodtam, és óvatosan megkérdeztem: „Megkérdezhetem, milyen kölnit használsz? Elég erős.”
Nevetett egyet, láthatóan zavarba jött. „Jaj ne. Túl sok?”
„Kicsit talán,” mondtam óvatosan.
A tarkóját vakarta. „Mindig attól félek, hogy nem érződöm elég frissnek. Inkább túltolom, mint hogy kevés legyen. Hát, ma nagyon túltoltam.”
És ettől hirtelen elszállt a bosszúságom.
Amit először üzletromboló tényezőnek hittem, nem bunkóság volt, és nem igénytelenség. Inkább idegesség. Valaki, aki túlzottan meg akar felelni, és jó benyomást akar kelteni. Csak rosszul lőtte be az adagot.
Valahol még aranyos is volt.
Végül befejeztük az italunkat, és tovább nevetgéltünk. A búcsúnál könnyebbnek éreztem az egészet. Nem azért, mert eltűnt az illat, hanem mert megváltozott a nézőpontom.
Nem tudom, lesz-e ebből bármi romantikus. Lehet igen, lehet nem. Viszont egy dolgot biztosan hazavittem.
Néha egy hibának tűnő dolog csak szorongás álcában. Néha az, ami túl soknak hat, egyszerűen félrecsúszott igyekezet. És néha, mielőtt leírnánk valakit az első benyomás alapján, segít megállni, és feltenni egy őszinte kérdést.
Az a pár perc velem maradt.
Emlékeztetőként, hogy az első benyomás gyakran hangos, a megértés viszont általában csendesebb.
