Régen a vérét adta, hogy iskolában maradhassak. Évekkel később, amikor már havi 100 000 pesót kerestem, elutasítottam a kérését. Egyetlen pesót sem adtam neki.
Amikor felvettek az egyetemre, csak egy papírom volt és egy álmom. Ki akartam törni a szegénységből. Olyan nehéz volt az életünk, hogy ha hús került az asztalra, a szomszédok is tudták.
Tízévesen elvesztettem az anyámat. Az igazi apám már korábban eltűnt. A férfi, aki befogadott, nem volt a rokonom, anyám régi barátja volt. Triciklizett, egy folyóparti pici szobában élt.
Anya halála után ő vállalt el engem. Saját gondjai mellett is kitartott mellettem. Évekig hajtott, kölcsönt is felvett, csak hogy bent maradjak az iskolában.
Emlékszem, egyszer plusz kurzusra kellett pénz, de nem mertem szólni. Aznap este néhány gyűrött bankót adott, fertőtlenítő szaga volt. Azt mondta: Apa ma vért adott, kaptam egy kis jutalmat. Vedd el, fiam.
Aznap éjjel csendben sírtam. Ki ad vért újra és újra egy nem saját gyerekért? Az én apám megtette. Ezt csak ketten tudtuk.
Amikor felvettek egy neves manilai egyetemre, majdnem sírt örömében. Erős vagy, fiam, mondta. Tanulj szorgalmasan. Nem tudok mindig segíteni, de ki kell jutnod innen.
Főiskolán dolgoztam is. Korrepetáltam, felszolgáltam, amit csak találtam. Ő akkor is küldött havonta pár száz pesót. Mondtam neki, ne tegye, de csak legyintett. Az én pénzem, és neked jogod van hozzá.
Diploma után az első fizetésem 15 000 peso volt. Rögtön küldtem neki 5 000-et. Visszaküldte. Tedd félre, mondta. Később kelleni fog. Én már öreg vagyok, kevéssel beérem.
Eltelt pár év. Igazgató lettem, havi 100 000-et kerestem. Felajánlottam, hogy költözzön hozzám, de nem akarta. Szerette a csendes, egyszerű életét. Ismertem a makacsságát, nem erőltettem.
Egy nap mégis megjelent az ajtómnál. Sovány volt, leégette a nap, remegett. Leült a kanapé szélére, és halkan szólt: Fiam, beteg vagyok. A doki műtétet javasolt, 60 000. Nincs kihez forduljak.
Ránéztem, és minden eszembe jutott. Az éjszakák, amikor nem aludt, a reggelek, amikor esőben kísért iskolába. Azt mondtam halkan: Nem. Egy fillért sem adok.
Bólintott. A szeme tele lett fájdalommal, de nem vitatkozott. Felállt, mint akit elküldtek.
Mielőtt kilépett volna, megfogtam a kezét, letérdeltem, és azt mondtam: Apa, te vagy az igazi apám. Hogy lehetne köztünk tartozás? Mindent nekem adtál. Most én jövök, én gondoskodom rólad.
Eltört benne valami, sírni kezdett. Átöleltem, és sírtam vele.
Onnantól velünk élt. A feleségem szeretettel fogadta, apjaként bánt vele. Idős volt, de segített a ház körül, és sokszor utaztunk együtt.
Néha megkérdezik tőlem, miért bánok így egy nevelőapával, aki régen alig tudott adni. Mindig ugyanazt felelem: A tanulmányaimat a vérével és az éveivel fizette. Nem azonos a vérünk, de minden másban ő az apám.
Vannak tartozások, amelyeket pénzzel nem lehet kiegyenlíteni. A hála viszont visszaadható őszinteséggel, szeretettel és idővel.
