A vita úgy indult, ahogy a legtöbb, valami aprósággal, ami akkor még jelentéktelennek tűnt.
Ahogy telt az este, egy csípős megjegyzést követte a másik. Aztán egyszer csak azt éreztem, mintha megtelt volna a levegő kimondott szavakkal, amiket nem így akartunk mondani, mégis kicsúsztak. És olyanokkal is, amiket már nem lehet visszaszívni.
Mire ránk borult az éj, mindketten tudtuk, hogy kell egy kis távolság. Nem büntetésből, inkább szünetként. Abban maradtunk, hogy külön szobában alszunk, hátha a csend és az idő lejjebb viszi a feszültséget.
A vendégszobában feküdtem sötétben, és csak bámultam a semmit. Nem jött álom a szememre. Újra meg újra lejátszottam a veszekedést, a felemelt hangokat, a tekinteteket, amik többet mondtak minden mondatnál. Próbáltam nyugtatni magam, levegőt venni, elengedni. A csend mégis csak erősítette a gondolataimat.
Később egyszer megnyikordult az ajtó.
Nem mozdultam.
Ő volt az. Halkan lépett be, óvatosan, mintha aludnék. Hallottam, ahogy a komódnál matat, aztán megáll. Csukva tartottam a szemem. Nem tudtam, akarom-e, hogy rájöjjön, ébren vagyok.
A matrac kicsit besüppedt, ahogy közelebb hajolt.
Már a jelenlétét is éreztem, mielőtt megszólalt volna.
Egészen közel, szinte a fülemhez suttogta: „Bárcsak…”
Aztán elhallgatott.
Nem fejezte be.
A szünet törékeny volt, szinte szent. Mintha túl sebezhető lett volna kimondani a folytatást. Egy pillanattal később hátralépett, és finoman becsukta maga mögött az ajtót.
Kinyitottam a szemem, és a plafont néztem.
A befejezetlen mondat ott visszhangzott bennem. Nem tudtam, mire gondolt. Bárcsak ne veszekedtünk volna? Bárcsak tudnánk úgy beszélni, hogy ne bántsuk egymást? Bárcsak visszavonhatná, amit mondott, vagy amit nem mondott ki?
A bizonytalanság velem maradt, mégis volt benne valami meleg. Mert visszajött. Megállt egy pillanatra. Megnézte, jól vagyok-e. A feszültség közepén is hagyott maga után valami gyengédet.
Néha a ki nem mondott dolgok hordozzák a legtöbb igazságot.
Reggel egymással szemben ültünk a konyhaasztalnál. A kávésbögrékből felszállt a gőz. Nem estünk neki azonnal a bocsánatkéréseknek vagy a magyarázkodásnak. Inkább hétköznapi dolgokról beszéltünk, időjárásról, teendőkről, arról, milyen lesz a nap. Csak felszínesnek tűnt, mégis számított. Olyan volt, mint pár apró öltés, ami újra összefog valamit.
Aztán rám nézett, és kimondta: „Bárcsak tudnánk úgy beszélni, hogy ne bántsuk egymást.”
Elmosolyodtam.
Ez volt a mondat vége, amit az éjszaka már hallottam, csak akkor még félbemaradt.
Aznap reggel nem oldottunk meg mindent. A vita sem tűnt el egyetlen beszélgetéstől. De döntöttünk. Folytatjuk, próbáljuk jobban. Figyelmesebben hallgatunk, óvatosabban választunk szavakat, és emlékeztetjük magunkat arra, hogy a szeretet nem a konfliktus hiánya.
A szeretet az, amikor akkor is a megértés felé nyúlunk, amikor nehéz.
